Manókalandok 22. – Tanya vagy város?

tli_hz 
A manóházikóban minden csendes volt. Kati békésen szuszogott mohaágyikójában, Manópapa orrára csúszott szemüveggel bóbiskolt karosszékében.

A csendet csak Manómama kötőtűinek percegése törte meg. Hintaszékében ringatózva szorgalmasan kötögetett, és gondolatban, mint mindig, Manóvárosban járt.
Nyugtalan volt. Megérezte, hogy valami nincs rendben Petivel, de nem tudhatott meg semmit, és a bizonytalanság meg a tehetetlenség nagyon megviselte.
– Nem jó ez így sehogysem… – gondolta ezredszer, és lecsapta a kötőtűket.
– Mi? Ki az? – riadt föl nagyot horkantva Manópapa.
– Azt mondom, nem jó ez így! – Manómama mérgesen pattant föl a hintaszékből. – Akárhogy igyekszem, nem tudok megnyugodni, mert nem tudok semmit Petiről. Túl messze van Manóváros. Jövőre már Kati sem lesz velünk, márpedig én nem bírok így ki még egy telet!
– De hát tudtuk, hogy így lesz, mit tehetünk? – kérdezte Manópapa.
– Költözzünk mi is a városba! – vágta rá Manómama.
Manópapa teljesen megdöbbent. Természetesen neki is hiányzott Peti, de erre azért nem számított.
– Itt van az otthonunk. A manók erdei lények. Nem tudom, hogyan élhetnénk a városban!
– Hát elég sokan élnek ott, nem is rosszul.
– Mégis, miből élnénk a városban? A csipkebokrokat nem vihetjük magunkkal!
– Találjunk ki valamit. Biztos, hogy van megoldás… Köthetnék még fűtakarókat, gyűjthetünk gyógynövényeket… – töprengett Manómama.
– Ez mind szép, de kevés a megélhetéshez… – hümmögött Manópapa. – És mi lesz Katival?!
Kati… Manómama már az iskola gondolatára is aggódni kezdett. Talán jót tesz majd a város és a társaság, mert hát… Kati még a manók között is különlegesnek számított.
A kislány olyannyira az állatoknak élt, mintha más nem is lenne a világon.
Ha kellett, éjjel-nappal ápolta őket, a hó alól is szerzett élelmet, füvet a nála tízszer nagyobb őzeknek, és a legnagyobb hidegben is elment Mióval a barlangba, hogy gondoskodjon védenceiről.
Abban a néhány napban, amikor a hó még olyan puha volt, hogy nem bírta el a tetején a kis szánkót, és elsüllyedt volna, vagy vihar tombolt, és nem tudott elmenni, olyan nyugtalan volt, hogy Manómama nem győzte csitítani.
A környéken az összes megfagyott madárkát összeszedte, és megsiratta, ha valamelyiken már nem lehetett segíteni. De a legtöbb szerencsésen felmelegedett és teljesen helyrejött, hogy aztán boldogan csicseregve röpködjön Kati körül.
Ö itt volt boldog, és ha a kollégiumot ki is bírja valahogy, nem szakíthatják el az erdőtől, nem szüntethetik meg az otthonát. Legalább nyárra haza kell jönnie, hogy erőt gyűjtsön.
– Igazad van… – suttogta Manómama. – Nem boríthatjuk fel az egész életünket miattam. De néhány dolgon azért változtathatunk. Legalább télire menjünk be a városba.
– Rendben – adta föl a vitát sóhajtva Manópapa. Jövő télig még sok minden történhet, Manómama is meggondolhatja magát… Különben is jobb a békesség…
Nyugalmának azonban vége lett, mert Manómama már másnap hajnalban sürögni-forogni kezdett. Üstöket hurcolászott, teknőkkel, tálakkal szaladgált, tüzelőért ugrasztotta Manópapát.
– Mégis, mit csinálsz? – érdeklődött Manópapa, mikor már a harmadik kazalnyi tűzifát hozta be.
– Szappant főzök és gyertyát öntök! – nevetett Manómama. – Különleges gyógynövényeket keverek hozzájuk, így majd finom illatosak és nagyon kelendőek lesznek. Mire kitavaszodik, elkészülök egy nagy adaggal! Úgyis meg akartuk látogatni Petit, ezeket meg eladom a tavaszi vásáron! Esténként fűtakarókat készítek, nyáron majd bodzalekvárt főzünk Katival, gombát is szárítunk. Ha siránkozás helyett dolgozunk, sikerülni fog a tervünk!
A nyugodalmas téli pihenő véget ért.
A változásnak pedig éppen Kati örült a legjobban. Nem mutatta ugyan, de nagyon hiányzott neki Peti, és már nagyon belefáradt abba is, hogy minden este neki kellett vidámságot varázsolnia a manóházba. Minden olyan csendes és üres volt Peti nélkül…
Manómama fáradhatatlanul dolgozott és vezényelte Manópapát. Manópapa pedig egész nap viaszt olvasztott, kanócot sodort, gyógynövényt morzsolt, tüzelőt hordott. És csak néha morgott a szakállába, de azt is inkább magának, hogy Manómama ne hallja…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.