A három Bölcs tehát útnak indult, nehéz szívvel és könnyű tarisznyával.
Negyednapra egy különös tisztásra értek.

Térdig jártak furcsa, bódító illatú, kék virágok között. A tisztást körbevették a mohaszakállt lengető óriási fák. Esteledett, és a fák között sejtelmes árnyékok mozogtak. Egy hatalmas tölgy alatt kis forrás fakadt, a víz tükrében megjelent a telihold.
– Ma van a negyedik nap. És tessék, sehol semmi! Tudtam, hogy nem kellett volna egy ócska könyvre hallgatnunk! – morgott a legidősebb.
– Nem szabad mindjárt feladnunk – vélte a középső. – Táborozzunk le éjszakára, reggel majd eldöntjük, merre menjünk tovább – javasolta.
A legkisebb fáradtan hajította le a cókmókját, és a forráshoz indult, hogy igyon. Ahogy lehajolt, a víz tükrében egy szép női arcot pillantott meg. Ijedtében nagyot kiáltott, mire társai is odaszaladtak. A víztükör fodrozódni kezdett.
– Én vagyok az Erdők Boszorkánya – zengett egy mély hang a tisztáson. – Mit akartok tőlem?  
– Segítségedért folyamodunk… – hebegett a legidősebb.
– Csak te segíthetsz a manók népén – folytatta a középső.
– Le kell győznünk a gonosz varázslót! – kiáltotta a legfiatalabb.
– Ennél azért többet kellene tudnom – mondta a boszorkány. – Hogyan kezdődött ez az egész? Mi történt a manók népével?
A három Bölcs mindent elmondott.
– Miért nem szálltatok már korábban szembe a varázslóval? – kérdezte a boszorkány.
– Mert… nagyon félünk – vallotta be a legfiatalabb.
– Adhatok varázsszert, de amíg féltek, nem tudjátok használni – mondta a boszorkány. Arca elmosódott, a forrás bugyborékolni kezdett, és két kis dobozkát vetett ki a partra.
– Nézzetek szembe vele, akkor legyőzhetitek a félelmeteket – folytatta a boszorkány. – Csak akkor tudtok fölülkerekedni rajta. De számítsatok rá, hogy ha győztök is, a neheze még csak utána jön. A manók szívében még sokáig ott él majd a félelem és a tehetetlenség. Erős vezetőkre lesz szükségük, akik megmondják, mit tegyenek. Ha maguk fölött is győzni tudnak, csak akkor jön el újra a békés, boldog idő.
A három Bölcs összenézett. Erre azért nem számítottak.
– Ehhez nem tudok varázsszert adni – mondta a boszorkány –, de gondoljatok arra, hogy amit átéltetek, az megerősít. Használjátok a tudásotokat és az emlékeiteket, és soha ne feledkezzetek meg a múltról! De éljetek a jelenben, és tegyetek meg mindent a győzelemért. Most tehát fogjátok a varázsszert, és induljatok rögtön! A kisebb dobozban viszketőpor van, a másikban az ellenszer.
– De hogyan használjuk? – kérdezte a legfiatalabb.
– A varázsló sem csak a tudásával győzött. Saját fegyverét kell ellene fordítanotok. Ennél többet nem segíthetek! – mondta a boszorkány, azzal eltűnt.
A három Bölcs szótlanul ült a tisztáson.
– Na, hát ezzel aztán ki vagyunk segítve – törte meg a csendet végül a legidősebb. – Viszketőpor! Gyerekjáték!
– Ne morogj már folyton! – szólt rá a középső. – Inkább gondolkozzunk, hogyan vehetnénk hasznát!
– Mert ettől aztán majd biztos elszalad! Jó vicc! – mérgelődött tovább a legidősebb.
– Biztos nem azért adta az ellenszert a boszorkány, mert elszalad a varázsló, tehát azt is használnunk kell majd – töprengett a legfiatalabb. – De hogyan juthatnánk a közelébe? Mert a viszketőport még csak rászórjuk valahogy, de ez valami kenőcs – nézegette a nagyobbik dobozkát.
– Nem azt mondta a boszorkány, hogy a saját fegyverével győzhetjük le? – kérdezte a középső. – Hát, ha jól emlékszem, ő azzal győzött, hogy amikor a király beteg volt, csodadoktornak adta ki magát… Nekünk is így kell tennünk!
– Így van! – ujjongott a legfiatalabb. – Ez lesz a megoldás!
– Majd útközben megbeszéljük a többit, most induljunk. Nincs vesztegetni való időnk! – mondta a legidősebb.
A három Bölcs egyenesen a fogadóba ment, ahol már rengeteg macska hemzsegett az udvaron. Volt köztük mindenféle: fekete, fehér, tarka, kicsi, nagy, de egyformán kiéhezettnek látszottak. Szemlátomást alig várták a pocoklakomát.
Megbeszélték a haditervet, és az éjszaka leple alatt elindultak a várhoz.