A telihold sejtelmesen világított. Manók és macskák zajtalanul lopakodtak fölfelé a hegyoldalon. A legidősebb Bölcs jelt adott, és kezdetét vette a hadművelet.
A macskahadsereg körülvette a várat. Két cirmos halk miákolással terelte el az őrt álló pockok figyelmét. Mialatt a pockok reszketve keresték a nyávogás eredetét, a három Bölcs észrevétlenül besurrant a várba. Mindenütt sötét volt, csak a holdfény derengett be itt-ott a csúcsíves ablakokon. De szerencsére már jártak itt korábban, így gyorsan megtalálták a varázsló hálótermét. A legfiatalabb belopakodott, és alaposan meghintette a varázsló ágyát a viszketőporral. Kifelé menet észrevett egy bőrbe kötött, nagy könyvet az ablakpárkányon. Megnézni nem volt ideje, de gondolta, hogy ez lehet a varázsló varázsigés-könyve. Biztos, ami biztos, hóna alá csapta és iszkolt kifelé. Szaladtak föl a padlásra, egyenesen a varázsló szobája fölé, és a sarokban nekiálltak lyukat fúrni, hogy lássák, mit csinál. Nagyon óvatosan kellett dolgozniuk, nehogy a varázsló észrevegye a lehullott vakolatot. Miután elkészültek, lehasaltak a lyuk köré, úgy leselkedtek lefelé. Nem kellett sokáig várniuk, hamarosan jött a varázsló. Le is feküdt, de elaludni persze nem tudott. Először csak forgolódott, aztán tüsszögni, szipákolni és vakarózni kezdett.
– Ej, mi a… – morgott, forgolódott és vakaródzott, míg aztán nem bírta tovább, és kikászálódott az ágyból. Szétszedte és kirázta az ágyneműt, újra visszafeküdt, tovább forgolódott, és egyre jobban viszketett.
– Alighanem varázslat áldozata lettem! Hogy is van a viszketés elleni varázsige – vakarta a fejét, miközben kipattant az ágyból, és föl-alá szaladgált a hálótermében. A három Bölcs elégedetten nézett egymásra a padláson. A varázsló vakarózva sorolta a varázsigéket, de semmi nem segített rajta. Minél jobban vakarta, annál jobban viszketett…
– Itt már csak egy különleges ellenvarázslat segíthet – mormolta, és már indult is a varázskönyvéért. Nagyon meglepődött, amikor nem találta a szokott helyén, és hiába forgatott föl mindent, a könyv sehol nem volt. Tűvé tette érte az egész palotát, de a könyvet nem találta. Közben reggel lett, de hiába vett jeges fürdőt, kínjai nem csillapultak. Mikor a viszketéstől már a földön fetrengett, kopogtattak a trónterem ajtaján.
– Külországi csodadoktorok kérik bebocsáttatásukat – hajlongott az ajtónálló.
– Azonnal… – hörögte a varázsló. – Azonnal ereszd be őket!
A terembe három kaftános alak lépett. Szakálluk földig ért. Mereven néztek a varázsló szemébe. Ünnepélyesen meghajoltak előtte.
– Külországi csodadoktorok vagyunk – kezdte a legidősebb. – Hallottuk hírét a betegségednek, és szeretnénk segíteni rajtad.
– Kend meg magad alaposan ezzel a kenőccsel, és megszabadulsz a viszketéstől – mondta a középső, a legfiatalabb pedig mély meghajlással átnyújtotta a dobozkát.
A varázsló két kézzel kapott utána, és már kente is magára a krémet. De jaj!
Váratlanul azt vette észre, hogy a viszketés csökkenésével a termete is összement a varázskrémtől! Minél gyorsabban kente, annál gyorsabban. Egyre kisebb és kisebb lett… Már a bútorok lábát is alulról látta! Egyszerűen összement, végül már csak egy sipítozó pontocska szaladgált a padlón. A legidősebb bölcs gyorsan nyakon csípte, a középső pedig bedugta a kiürült krémesdobozba, és jól rácsavarta a tetejét. A legfiatalabb fogta a dobozt, és az ablakon át kihajította az alant hömpölygő folyóba, hogy meg se álljon a tengerig… A középső Bölcs, aki jól ismerte a könyvek hatalmát, a varázskönyvet gondosan elcsomagolta a tarisznyájába. Dolguk végeztével gyorsan fölszaladtak a toronyba, és kitűzték a régi zászlót.
A macskák a jeladásra szétkergették a pockokat. Hírmondó sem maradt belőlük! Így szabadultak meg a manók a gonosz varázsló uralmától, és bizony, ahogy az Erdők Boszorkánya előre megmondta, még sokáig tartott, mire újra boldogságban és bőségben élhettek.
Nyitókép: innen