A kis kertészek alig várták, hogy megkóstolhassák a maguk termesztette finomságokat.

A saláta- és spenóttermesztők jutottak leghamarabb a finom falatokhoz, de persze büszkén kínálgatták társaikat is. Hamarosan Peti is örülhetett a pici, piros, gömbölyű retkeknek, Ibolya virágcsokrai pedig az ebédlőben díszelegtek.
Peti alig várta már, hogy a család meglátogassa. Éjszakánként ugyan még mindig hideg volt, sőt néha fagyott is, de biztosra vette, hogy Manómama már javában készülődik. Egyik szabad délutánján meglátogatta a fogadós nénit, és elújságolta, hogy hamarosan újra megérkezik a manócsalád.

– No, akkor jó lesz, ha készítem a szobátokat – mondta a termetes asszonyság, miközben, szokása szerint, nagy tál frissen sült mézes-krémes süteményt tett Peti elé. A kismanó azonban, szokásával ellentétben, nem esett neki az édességnek, csak nézett nagy szemekkel.

– Egyél, a te kedvedért sütöttem – mosolygott szélesen a manónéni, aztán gyanakodva nézett Petire:

– Csak nem vagy tán beteg?

– Á, nem, csak… én csak… hát nem is tudom, hogy kezdjem el…

– Ne kerülgesd a forró kását, Petikém! Rajta, ki vele, mi nyomja a begyedet?

– Csak azt szeretném kérdezni… hogy… hogy Mió lakhatna-e majd itt, amíg Kati is a kollégiumban lesz, mert oda biztos nem fogják beengedni – kérdezte félénken.

– Hát, ha nem nő túl nagyra őszig, én szívesen látom, legalább távol tartja az egereket – válaszolta a fogadós néni.

Peti nagyon boldog volt, hogy ilyen ügyesen elintézte a dolgot, és már előre örült Kati örömének.

Aznap duplán szerencsés napja volt. Örömében olyan szépen furulyázott, hogy Gyula bácsi megígérte neki: a városi nagy nyárköszöntő ünnepségen felléphet a manóvárosi zenekarral! Peti megfogadta, hogy még szorgalmasabban fog gyakorolni, akár a focizás rovására is… Igen ám, de az év végi hajrá is most jön majd az iskolában! Kevés ideje lesz, de sebaj. – Nincs lehetetlen, csak tehetetlen – jutott eszébe Manópapa tréfás mondása, és ettől újra jókedvre derült.

A szép tavaszi napok gyorsan teltek, és végre elérkezett a várva várt kirándulás napja. Már napkeltekor elindultak a magaslaton álló vár felé. Manóváros még aludt, csak egy-egy koránkelő baktatott álmosan a derengésben. A manógyerekek vígan masíroztak át a városon. Míg Eszter néni a lemaradókat terelgette, a három jóbarát Jenő bácsit faggatta a várról.

– A hegy alatt barlang is van – mesélte Jenő bácsi. A régi királyok itt helyezték el a tartalékaikat, no meg a kincseskamrájukat. Még egy tó is van a barlangban! Jó víztartalék volt Manóváros lakóinak az aszályos időkben, és nem kellett attól sem tartaniuk, hogy ha az ellenség körülzárja a várat, víz nélkül maradnak – magyarázta.

– És most mi van a barlangban? – kérdezte Berci.

– Lehet benne csónakázni és barlangászkodni is. A nyári szünetben tartok majd barlangász tanfolyamokat, ti is eljöhettek!

– Jenő bácsi barlangászkodik?! – Peti szája tátva maradt a csodálattól. Mialatt a kanyargós hegyi úton kaptattak fölfelé, elmesélte fölfedezésének kalandos történetét, és azt is, hogyan adott a barlang a kis állatoknak menedéket a télen.

– Ismerem azt a barlangot – mosolygott Jenő bácsi. – Az a szakadék, ahol lecsúsztál, bizony elég veszélyes! Kötelekkel és lámpákkal viszont csodálatos felfedezéseket tehetünk a mélyben! Mit szólnátok hozzá, ha nyár elején odalátogatnánk? Akkor már úgysem tanul senki… – mosolygott a fiúkra, akik örömükben vad csatakiáltásokkal ugrálták körül Jenő bácsit.

A múzeumban megcsodálták a három bölcs megmaradt tárgyait. Petinek legjobban a középső bölcs könyve tetszett, amelyben megtalálta az erdők boszorkányának történetét. Úgy érezte, maga is hasonlít egy kicsit a könyv egykori tulajdonosára.

– Én is ilyen szeretnék lenni, ha majd nagy leszek – gondolta – meg persze olyan is, mint Jenő bácsi…

A múzeum után fölmásztak a toronyba, ahonnan csodálatos kilátás nyílt Manóvárosra. Peti nézte a fehéren csillogó várost, visszaemlékezett, milyen volt, amikor először látta, és milyen volt akkor ő maga. Úgy érezte, a város most már az övé is. Már nem fél, megtalálta benne a helyét és a barátait. Az erdőt persze sohasem felejti el, időről időre visszatér majd hozzá, de itt és most – boldog.

Vége.

Nyitókép: innen.