2. “Elbálnásodás”

reka2Három hónapos terhesen egyetlen korábbi nadrágnak sincs többé esélye.

Várandósan mindannyian megtapasztaljuk, miként alakul át a testünk. Az első alkalommal ezt a változást akár ijesztőnek élhetjük meg.

Egyre csak terjedünk kifelé a világba, elbizonytalanodva testünk határait illetően. Belül pedig érezhetően növekszik az új élet, amely kezdettől és megállíthatatlanul követeli ki magának a teret eddig sajátunknak hitt testünk belsejében. Sok kismama “elbálnásodásnak” hívja ezt az élményt. Manapság gyakran találkozom olyan nőkkel, akik még harmincas éveik derekán is rettegnek alakjuk elformátlanodásától. Nem is mernek gyereket vállalni. Úgy érzik, ebben a világban a fiatalos, már-már lányos alak megőrzése elengedhetetlen az érvényesüléshez, a boldogsághoz, magához az élethez. Bizonyos értelemben igazuk van. Most nem fogok a divatok, trendek és a média lélekkárosító hatásairól írni. Valóban mélyen megélhető félelem ez mindannyiunk számára. Vannak szerencsések, akik később visszanyerik alakjukat, de ők sem lesznek már soha ugyanazok. Sokunkon bizony fennmaradnak felesleges kilók, hiába a torna vagy népszerű diéta.

A várandósság ideje alatt testünk komoly megterhelésnek van kitéve. A plusz kilók, persze normális határon belül, elengedhetetlenek a magzat egészséges fejlődéséhez. Az először várandós kismamák gyakran nem sejtik, hogy amit cipelnek, annak nagy része még csak nem is a gyerek, csupán a “köret”, ahogy anyukám szokta nevezni az összes szükséges “kelléket”, ami együtt jár a babával. Nem tudjuk előre, mennyire könnyen vagy nehezen szabadulhatunk majd meg a feleslegtől, hiszen mindenkinek másként vészeli át a szervezete a terhességgel járó megpróbáltatásokat. Bár gyakran biztatják a kismamákat azzal, hogy a szoptatás alatt majd lemegy a fölösleg, ez sajnos nem igaz mindenkire.

Vannak, akik éppen ilyenkor szednek fel további plusz kilókat, hiszen a szervezet tartalékolásra rendezkedik be a tej termelődése érdekében.

Mi nők valahogy érezzük, amint növekedni kezd a hasunk, szélesedik a derekunk, hogy valamit végérvényesen elveszítünk. Miként a házasságkötés környékén is megélhetünk egyfajta csendes mélabút az öröm és a boldogság árnyékában lányságunk elvesztését siratva, ugyanúgy az anyává válás részét jelenti az a gyász, amelyet gyermektelen nőiségünktől búcsúzva tapasztalhatunk. Azt hiszem, jobb szembenézni a megváltoztathatatlannal, jobb elgyászolni, ami végleg elmúlik. És aztán boldogan tekinteni az életünkben történő változás elé, ami sorsszerű, elengedhetetlen, elmulaszthatatlan. Különben elakadunk, megrekedünk, stagnálunk, nem pedig élünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.