Kedves agyonterhelt, alulfizetett pedagógusok, többségében nők! Mit tehetnénk mi, közösen – szülők és tanítók – annak érdekében, hogy a fiaink önértékelésükben megerősítve, tehetségük tudatában, férfias adottságaikat nem feladva, mégis a társadalom normáihoz igazodni képes férfi- és emberpalántaként kerüljenek ki az általános iskolákból?

Eminens kisiskolásként egészen szörnyűnek találtam, ha valamelyik fiú osztálytársam fekete pontot, netalán egyest kapott, mert nem csinált házi feladatot. Nem a mulasztót sajánáltam elsősorban. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet elfeledkezni a kötelezettségekről. Számomra ez volt az első, majd jöhetett a megérdemelt szabadidő. Mennyire jellemző ez a 6-10 éves, gyakran kissé tudálékos, a fiúkat gyakran lesajnáló kislányokra!

Ma, fiút is nevelő anyaként izgatottan várom a szeptemberi iskolakezdést, miután fiam szerencsésen felvételt nyert az általunk megfelelőnek tartott intézménybe, s oda mindnyájunk megelégedésére beírattuk. Mi lesz ezzel a gyerekkel az iskolában? Hiszen még az óvónénik sem mindig bírnak vele. Okos, értelmes, kreatív fiúcska. De annyira más…A lányom kiválóan megtanult alkalmazkodni az iskolában. Sosem felejtem el az első írásos véleményt, amelyben a következőt olvastam: „tanáraival és társaival minden körülmények között együttműködő, illemtudó és udvarias.” Hát, ez nem az én gyerekem, gondoltam.

Emlékszem, az osztályban betöltött mintadiák pozícióm ellenére sem szíveltem soha az olvasásórákat. Bár ezt még magamnak sem mertem bevallani – hová is lett volna példás hírnevem, ha én valamiért nem rajongok, ami iskola – , de rettenetesen unatkoztam. Az összes szöveget fejből tudtam már. Míg a többiek nyögve betűztek, szótagoltak, én lopva Csabát figyeltem, aki az olvasókönyv lapjaiból csodás virágot hajtogatott önmaga szórakoztatására. Csaba volt az egyetlen osztálytársam, aki nálam is folyékonyabban olvasott. Nem bukhattam le, hiszen akárhonnan képes voltam folytatni a történetet, csak a könyv fölé kellett hajolnom, mintha követném az olvasmányt. A tanító éles hangjára hirtelen összerezzentem, amikor Csabára förmedt. Egyest kapott olvasásból. Ő, a legjobb olvasó! Megdöbbentem, nem értettem. Hiszen a tanító néninek tudnia kell, hogy ő már hibátlanul olvas, és amúgy meg olyan szépre sikeredett az a virág…

Valahogy nem igazán jó, ahogy a fiúk neveléséhez mi, nők viszonyulunk. A lányom osztályában legtöbbször lányokat emelnek ki, dicsérnek meg, küldenek versenyekre. Persze, ebben az életkorban az iskolában fontos készségekben a lányok komoly előnyöket mutatnak. De miért nincs szükség az intézményes oktatásban olyan készségekre, amelyekben a fiúk erősebbek?

Ja, hát van egy csomó alternatív módszerrel dolgozó iskola, ahol személyiségközpontúan oktatnak, nem a teljesítményt állítják az első helyre. Hosszabb távon azonban, többségében legalábbis, láthatóan nem igazán válnak be ezek az iskolák. A kikerülő gyerekek nem képesek az alkalmazkodásra, gyakran kezelhetetlenek, neveletlenek, esetleg a tudásuk is komoly hiányosságokat mutat. Egyet tudnak: önérvényesíteni. Nem vitatom, vannak jó módszerek, amelyek az igazán jó tanítók kezében aranyat érnek. Csak gyakran nem jól élnek velük ezekben az iskolákban. Vagy csak az én környezetemben tapasztalható ez a jelenség?

Másrészt ugyanígy nem vagyok híve a csupán teljesítményorientált, a gyerek személyiségével mit sem törődő, azt elnyomó, esetleg sértő, durva, megszégyenítő, poroszos módszereknek. Ezért választottam egyházi iskolát, ahol a személyiség formálása mellett figyelnek a teljesítményre. Mégis aggódom a fiamért.