Komatál és kisközösségek

community 

Egy újszülött érkezzen frissen megszentelt házba! – gondolta a férjem, ezért gyorsan meghívta a plébánosunkat egy házszentelővel egybekötött ebédre. A gyerekek boldogan fogadták az atyát – hosszú idő után végre vendég érkezett. Persze a picurka is akkor akart enni, amikor a többiek, így én szoptatás közben, a szobából hallgattam a konyhában folyó beszélgetést.

Az atya és a férjem éppen az eljövendő apokaliptikus időkről cseréltek eszmét. (Ilyenkor annyira egyszerű léleknek érzem magam, mert nem jutnak eszembe hasonló gondolatok, csak olyan hétköznapiak, gyakorlatiasak…). Papunk szerint az ilyen időket a keresztény kisközösségekben lehet majd átvészelni, és ez fogja eredményezni az Európában sajnos haldokló vallás felvirágzását (ha jól értettem). A férjem elég szkeptikusan állt a kérdéshez. Többször csalódott már az úgynevezett közösségekben. Amikor az egyházközségi gyűlések egymás kibeszélésébe torkollnak. Amikor a tagoknak nincs jobb dolguk, mint a pap hibáinak keresgélése és ecsetelése. Amikor értelmetlen szájtépéssel rabolják egymás idejét. Amikor meg lehet halni az unalomtól.

Aztán néhány nap múlva jött Judit, és bevállalta egy hétre a főzést az egész családra. Mert egy szoptatós anyukának nem fogyhat el az ereje. Utána megszervezte, hogy minden nap hozzon valaki ebédet. Zsuzsa nem szeret főzni, mégis finom tojáslevest és krumplistésztát készített. Fiam meg is jegyezte: „Anya, dehiszen ez a tojásleves nem olyan szar, mint amit az oviban adnak! Ezt én szeretem!” Másnap még visszaugrott a rugalmas kendővel, rám is adta a babával együtt (azóta éjjel-nappal abban vagyunk). Aztán még két délután elvitte a nagyokat játszani az övéivel, ami mindenki – főleg a gyerekek számára – örömteli változatosságot jelentett. (Még akkor is, ha a kisbaba nagyon cuki.) Zsófi öt gyerek gyűrűjében állított be egy óriási adag palacsintával. Magamban számolgattam, vajon mennyit süthetett ki összesen. Száz körülire saccoltam. Eszter különlegesen elkészített csirkét hozott, és szánt időt egy kis babanézésre, beszélgetésre is. Ja, a muffin persze azonnal elfogyott. Anna és Regő gyümölcslevest meg olaszos tésztát főzött, és több napot vállaltak a következő hétből, amibe még a madártej is belefért (nyamm). Saját elméletem szerint a madártej közvetlenül anyatejjé válik. Mari is telefonált, érdeklődve, mit is készítsen, hogy ne legyen egyhangú az étkezésem.

Eszembe jutott az atya meg a kisközösségek, meg hogy azt is mondta, vidéken ezek sokkal jobban működnek. Egyáltalán: léteznek. Eszembe jutott sok oda-vissza segítés: gyerekvigyázás, gyerekszállítás, vagy amikor a várandósság alatt Hédi eljött vasalni, közben beszélgetni. Gábor lenyírta a füvet a ház előtt. Sőt, télen néhányszor egy ismeretlen eltolta a havat a járdánkról. Annától és Zsuzsától megkaptam az egész kismamaruha repertoáromat. Meg az is bevillant, mikor Hédi és Judit felajánlotta, hogy a gyerekek mehetnek az általuk szervezett táborokba kedvezményesen. Visszaidéztem a közös bibliaórákat és teaházakat. Elgondolkoztam, vajon milyen egy igazi közösség? Lehet-e bennünket „mi”-nek nevezni? És ha igen, akkor mi közösség vagyunk? Ilyesmire gondolt az atya? Vajon mi túlélnénk a végidőket közösen? Most az a benyomásom, talán lenne esélyünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.