Nem gondoltam magam ennyire bátornak. Hogy ki tudok tűnni a tömegből, hogy el tudom viselni a tömeget. Nem gondoltam, hogy merek nyilvánosan szoptatni, és hajlandó vagyok tőlem egy lépésnyire letelepedett idegenek között tisztába tenni a babám.

Nem gondoltam, hogy képes vagyok tíz napot eltölteni a Balatonnál egy újszülöttel.

Muszáj volt. A nagyoknak – miután végigtáborozták a szünetet – szükségük volt családi nyaralásra. Nem szeretnék kimaradni az életükből. Még akkor sem, ha nem mehetek a vízbe, ha nem lubickolhatok velük, csak az árnyékban ücsöröghetek a csecsemőmmel, és két szoptatás között közösen szemlélődhetünk órák hosszat.

Rokonoknál szálltunk meg, így könnyebb volt. És a harmadik gyerekünk fantasztikusan alkalmazkodótt. A hathetes kisember másfél órán keresztül is elnézegette a vizet, a fákat, a partot, a füvet, a színeket, míg álomba ringatta a szellő susogása, sokszáz ember zsongása.

Magamban konstatáltam: a magyar ember – legalábbis a Balatonparton nyaraló populációt tekintve – még mindig családcentrikus és gyermekszerető. Európában is ez a hírünk, mi vagyunk az a nemzet, amelynek tagjai legmagasabbra értékelik a hagyományos családmodellt, és elfogadják az ezzel járó értékrendet. Bármerre léptünk a kendővel magamra kötözött babával, elragadtatott tekintetek kísértek bennünket. Sokan érdeklődtek a kicsi életkora iránt, s elképzelték, milyen jól érezheti magát az anyukája szívdobogását hallgatva. Egyetlen negatív érzelmet tükröző pillantást sem sikerült elkapnom, pedig nagyon igyekeztem, és amúgy is érzékeny vagyok mások metakommunikációjára. A feltűnés a nagyobb gyerekeimnek nagyon bejött, nekem kevésbé, de kibírtam.

Meg az is eszembe jutott, vajon nem növelné-e a magyar fiatalok gyermekvállalási kedvét, ha többször kerülnének testközelbe valódi, eleven, mozgó újszülöttekkel. Ha belepillanthatnának azokba a mélykék, isteni világot idéző babaszemekbe. Ha érzékelhetnék, mennyire rászorul egy ilyen apróság az édesanyjára, a környezetére. Ez talán megindítaná őket. Ahogyan azt az asszonyt, akinek könnyeket csalt szemébe a kisbabám látványa. Vagy azt a harmincas évei közepén járó, gyermeket vállalni még nem merő nőt, aki meghatódott rajta, miként keresi a baba száját tátogatva az anyamellet. Igen, ez még a legádázabb szingli önbizonytalanságát is megrengeti. Hiszen benne is működnek az anyai ösztönök. Csak legyen, aki kiváltja! Elnézegettem azokat a szülőket, akik egyetlen csemetéjüket figyelték, ahogyan rajongva lesi a kicsi minden mozdulatát. Néha kedvem lett volna megkérdezni tőlük, nem tervezik-e a következőt.

Legkisebb gyermekem mindeközben bölcs nyugalommal fújogatta nyálbuborékait, és ha egy személy a látóterébe került, életkorát meghazudtolva, széles mosollyal jutalmazta.

Ja, és nem mi voltunk a legfiatalabbak! Sikerült összefutni egy kéthetes versenyzővel. A szintén háromgyermekes sorstársammal megállapítottuk, amit Petra, a fodrászom is gyakran mondogat, miközben újra és újra megerősítjük egymást abban, hogy felesleges túl sokat aggódni az anyagiak miatt: „Egy kisbabának az édesanyján kívül jóformán nincs másra szüksége!”