Egek! Csak nem egér?! Nem, vidéki életünk nyolcadik évében pontosan ismerem a házi betolakodók keltette zajokat. Ez más.

Az első szentmise előtt, amelyen az egész család újra közösen vehet részt, a gyerekek kiabálását hallom kintről: „Anya, gyere gyorsan! Kolibri van a kertünkben!” Tényleg kolibri.

Na, de kolibri Magyarországon? Honnan jöhetett? Kiszabadult az állatkertből? Miközben csodáljuk a kerti, vagyis inkább réti virágok nektárját szívogató apró élőlényt, férjem józanul megjegyzi, hogy nézzünk ennek utána a neten, mert valamivel kisebbnek látszik a világ legparányibbnak jegyzett madaránál. Mise után megtaláljuk a világhálón: valószínűleg az országunkban is honos, kacsafarkú lepkéről lehet szó, ami hasonló életmódot folytat, mint a kolibri. Innen hosszú szívókája, és pont úgy mozgatja a szárnyait is, ahogy a kismadár.

„De igenis kolibri!” – erősködnek a gyerekek. Rájuk hagyjuk. A sok, eddig kertünkben megismert élőlény jut eszembe: imádkozó sáskák, gyíkok, katicák, óriási keresztespókok fantasztikus hálóikkal, sünök és vakondok meg a négy hozzánk vetődött kiscicánk. Hát, ilyet sem lát egy gyerek Budapest belvárosában. De még egy kisvárosban sem feltétlenül – nézek jelentőségteljesen urbánus férjemre.

Szép az élet vidéken. Léteznek azonban neuralgikus pontjai.

A hajnali szoptatásból merülnék újra álomba, amikor meghallom a lomha motozást. Egek! Csak nem egér?! Nem, vidéki életünk nyolcadik évében pontosan ismerem a házi betolakodók keltette zajokat. Ez más.

Elemlámpa, keresgélés, semmi. Aludnék, de újra a zaj. És akkor meglátom a számítógép előtt. Rémülten rázom fel a férjemet:”Béka! A hálószobában!”

Félórás békavadászat után férjem hősiesen befogja a zsákmányt. Ő nevet, én csaknem sírok.

– Mutassuk meg a gyerekeknek! – javasolja.

– Hajnali fél háromkor???

– Vidd ki gyorsan, jó messzire, az utcára, ne a kertbe!

A bulvár-pszichológia állítása szerint a béka a terhesség szimbóluma, és akinek gondjai vannak ezzel az állattal, annak áttételesen ezzel az állapottal is meggyűlhet a baja. Épp most estem át életem legszebb várandosságán, de ezt a békát nem tudom lenyelni.

– Hát, ilyet sem tapasztal egy szoptatós kismama az éjszaka közepén egy nagyvárosi panel ötödik emeletén – néz rám jelentőségteljesen urbánus férjem.

Nem tudunk visszaaludni. Ő leül a gép elé dolgozni, én a felriadt babát szoptatom. Ma már nem lesz alvás.

Aztán a férjem ránéz a dátumra. Pontosan ma 10 éve történt életünk legmegrázóbb eseménye. Ennek a napnak a hajnalán született és halt meg az első gyermekünk. Már éppen elfelejtettük volna. Talán Isten küldte a kis (szerintem nagy) békát, hogy emlékeztessen. Hogy lássuk, milyen nagyszerű most. És hálát adjunk mindenért!