Nézzünk szembe saját magunkkal! Ne hazudjunk azért, mert keresztény körökben nem illik egy anyának panaszkodnia, ha nehéz a gyerekkel, vagy nem bírjuk az otthonlét magányát.

Az elmúlt hetekben több olyan asszony haláláról szereztem tudomást, aki nagy családot hagyott maga után. Nálam ez kiüti a biztosítékot. Foglalkozásomnál fogva nem tudom a testi betegségeket csupán fizikai okokra visszavezetni. Ilyenkor nemcsak Isten szándékát nem értem, de emberi tévedésekre is gyanakszom.

 Évekkel ezelőtt, egy hétig, naponta több órán keresztül imádkoztam rózsafüzért egy ismeretlen nőért, akit hét gyerek mellől próbált elragadni a végzet. Azóta sem mertem utána érdeklődni, vajon meghallgatást nyertem-e.

Néha azt gondolom, ez valamiféle jutalomjárat Istentől Szent Anyák részére, akik rögtön indulhatnak is a Mennybe. Mondjuk, ha engem kínálna meg a Mindenható efféle ajándékkal…Hát, hogy is mondjam…Hálásan köszönöm, Uram, de még úgy húsz évre kihagynám ezt az álomutazást.

Máskor meg úgy érzem, ez a Szent Asszonyok bosszúja az itt maradottak felett. Amiért szentté tették őket. De aki a halálával áll bosszút, az nem lehet szent. Így az egész nem más, mint félreértés.

Családterápiával foglalkozó segítő haragja szólal meg bennem, amikor fizikailag és lelkileg kizsigerelt anyákat látok mosolyogva keresztre feszülni. Milyen szép ez! – mondják. Ó, Szent Jámborság! Odaadni magunkat szeretteinkért.

Persze, a végzet nincs a kezünkben. Mégis, jó sokat tehetünk azért, hogy megkönnyítsük a Kaszás dolgát. Például az önfeláldozás egyes formáival. Anyaként is válhatunk mártírokká – nem a szó nemes értelmében. Áldozatot hozni ugyanis csak okosan érdemes. Mert milyen ajándék az, amikor a végén a kedvezményezett mindenért súlyosan megfizet?

Máskor feltör belőlem a Jézus követő szava: Mit kérsz számon? Semmi dolgod ezzel! Imádkozz, és maradj meg hitedben!

Aztán felhív, vagy beállít valamelyik nagycsaládos ismerősöm, és hirtelen megint mást gondolok. Azt látom, hogy az ilyen anya reggeltől estig dolgozik, mégis megkérdik tőle az utcán: „Mikor tervezed, hogy visszatérsz a munka világába?” Ő meg csak néz, hogy miről beszél az illető?! Soha egy percre sem lépett ki belőle. Ráadásul, esetleg diplomás létére, olyan munkát végez, amely nem jelent minden percben kihívást intellektuális értelemben. Pedig szívesen vállalna ilyesmit. De gyermekei nevelése idejére mégis meghozza ezt az áldozatot.

Helyes ez? Van, akinél igen, van, akinél tévedés. Néhány nő életében ez az önfeladást jelenti, amely súlyos következményekkel jár. Mások meg akkor szenvednének, ha nem lehetnének állandóan jelen gyermekeik számára.

Aztán ott vannak a Kőműves Kelemenek, akik szeretnek női tetemekre épületeket – életeket emelni. Még manapság is hallom, hogy keresztények között szólva „emancipálással” vádolnak meg anyákat, csak mert visszamennek a munkahelyükre a gyerekeik mellől.

Áldozatvállalás nélkül nincs gyermekvállalás. Hiszen önmagában a gyermek befogadása testünkbe áldozattal, lemondással jár. De akkor most melyik anya hoz helyesen áldozatot?

Mit tehetünk azért, hogy épségben, Istenben bízva nevelhessük fel gyermekeinket?

Azt hiszem, a válasz az önmagunkkal szembeni őszinteségben rejlik. Ne hazudjunk azért, mert keresztény körökben nem illik egy anyának panaszkodnia, ha nehéz a gyerekkel, vagy nehéz az otthonlét. Ne hajtsuk le fejünket szégyenkezve, ha úgy érezzük, nem vagyunk képesek mások elvárásainak megfelelni! Még ha saját gyülekezetünk, kisebb közösségünk tagjairól van is szó. Senki nem kérheti számon rajtunk az érzéseinket. Senkinek sincs joga ránk erőltetni a nézeteit, akár a hit köpönyegébe bugyolálva, netalán saját hitünket megkérdőjelezve. Ha úgy érezzük, hogy nem bírjuk a gyermekeink nevelésével járó egyhangú, monoton, gyakran magányos életformát, akkor változtassunk! De merjünk szembe menni a világgal akkor is, ha otthon, főállású anyaként szeretnénk dolgozni családunkért!

Tegyünk magunkért gyermekeink érdekében! Mert fontosak vagyunk számukra, hiszen az ő érdekük, hogy egészséges, jókedvű, derűs és türelmes anyukákkal éljenek együtt.