Nórit érdekelték a vallások. Mindegyik. Olvasott ő zen-buddhizmusról, tao-ról, hinduizmusról.

Jógázott is. Tekintetéből nyitottság és kíváncsiság sugárzott. Az utcán előszeretettel állították le a krisnahívők, vagy kis keresztény egyházak képviselői. Elbeszélgettek. Vágyott hallani a transzcendensről, nem is nagyon érdekelte, milyen formában. Csak úgy.

Dénes évekig a pápai református kollégiumba járt. Negyedikben eltanácsolták renitens viselkedésére hivatkozva. A fiú lázadt minden vallási formalizmus ellen, miközben mélyen hívő maradt. Ekkor találkoztak egymással. Dénest egyik barátja elhívta egy keresztyén gyülekezet táborába.

– Hozhatod a barátnődet is, de nem aludhattok egy sátorban. Fiúk lányok külön-külön.

– Fura ötlet idegenekkel együtt aludni, de kibírjuk. – felelte Nóri elgondolkodva, mikor a fiú előállt tervével.

A táborban egészen friss, testet-lelket felpezsdítő volt az atmoszféra. Dénes és Nóri az első éjszaka Isten utáni vágyakozásukról beszélgettek.

– Nagyon hiányoznak a régi osztálytársaid? – érdeklődött a lány.

– Néhány igen. Más volt velük együtt lenni, mint azóta rajtad kívül bárkivel. Szorosabban kapcsolódtunk egymáshoz. Jelen volt Isten.

– Megértelek. Én is ilyen kapcsolatokra vágynék a felszínes csevegések helyett.

Másnap istentiszteletre gyülekeztek. Egészen kötött volt a program, kevés szabadidővel. Az előadást egy nagy hatású, karizmatikus vezető tartotta. Nórinak tetszett a beszéd. Közben lopva Dénest figyelte. Mértékadónak tekintette a véleményét, mivel a fiú jóval tapasztaltabb volt nála a spiritualitás terén.

– Egész jó – próbált Dénes közönyösnek látszani, de szemében ott csillogott az elragadtatás.

– Szerintem is hatásos – súgta Nóri mosolyogva. Egy ponton a beszélő a rekkenő nyárban hirtelen lesújtó zivatarhoz hasonlította Jézus valamely megnyilvánulását. Ebben a pillanatban kitört a vihar.

– Hihetetlen! – rémült meg Nóri. – Talán Isten küld jelet számunkra. De vajon helyesli, hogy itt vagyunk, vagy inkább helyteleníti. És lesújt ránk haragjával – próbált viccelődni ügyetlenül. Dénes borúsan hallgatott. A másnapi istentiszteletet közös éneklés zárta. Nóri nem ismerte a dalokat, így kissé kirekesztve érezte magát a közösségből. Dénes halkan a fülébe súgta:

– Ne lepődj meg azon, amit látni fogsz!

– Miért, mi lesz?

– Ők szoktak nyelveken szólni, ahogy az apostolok – folytatta a fiú még mindig fojtott hangon, bár ez feleslegesnek bizonyult a háttérben egyre erősödő morajlásban. A gyülekezet tagjai különböző hangokat kezdtek adni. Egyesek halkan imádkoztak, mások énekeltek és táncba fogtak. A Nóri mellett ülő férfi hirtelen érthetetlen szavakat kezdett kiabálni.

– Sábádábádáááá!

Nóri csaknem felugrott a helyéről ijedtében. Aztán nem tudta, hogy kacagjon, vagy elszaladjon. Végül zavart nevetgélését próbálta magába palástolni, bár úgyis mindegy volt, mit csinál, abban a hangzavarban. Ekkorra már többen felállva kiáltoztak mindenféle értelmetlenséget.

– Hát ezek teljesen megőrültek – gondolta a lány, és Dénes felé fordult. Arcára fagyott a mosolya. A fiú meredten bámulta a földet. Látta rajta, hogy rögtön extázisba esik.

– Na, húzzunk innen gyorsan – rángatta Nóri a barátját. – Annyit még én is tudok, hogy az apostolok nem halandzsáztak.

Estére kitört a táborban a vérhasjárvány. Talán az állott krumplisaláta tette. Nórit 40 fokos láz rázta az öt hálózsák alatt, miközben egészséges társai imádkoztak érte. Dénest nem engedték a lányok sátra közelébe. Másnapra a fiú is lebetegedett.

– Menjünk haza, ha lábra tudsz állni – kérte a fiú a lányt. Nem tudott, a fiú cipelte el az állomásra.

Egy hétig feküdtek lázban. Egyetlen falatot sem bírtak lenyelni, és minden kijött belőlük. Öt nap múlva Nóri kitántorgott a fürdőszobába és lezuhanyozott. Törékenynek, véznának látta a testét. Ráállt a mérlegre. 5 kilóval volt kevesebb.

Nyitókép: innen