Anyám ötévesen a falujuk egyik végéből a másikba hordta nagyanyjának az ebédjét. Egyedül. Akárcsak Piroska a mesében. Ja, és nem volt mobilja.
Anyósom és az öccse hatévesen felelősségteljes feladatot láttak el: az erdélyi hegyekben legeltető, vadászó férfiaknak szállították az ételt, vizet, üzeneteket. Teljesen magukban mászkáltak az erdő ösvényein, cipelték a cókmókjukat. Egy alkalommal a fiúnak egyedül kellett mennie. Valahogy letért az ösvényről, és körbevették a farkasok, vagy elvadult hegyi kutyák. Nem mert moccanni. Leült egy kőre, várt. Hideg volt, fázott. Soká, nagyon soká rátaláltak. Tüdőgyulladást kapott, meghalt.
Manapság nem szoktak a gyerekek tüdőgyulladásban meghalni. De nem is küldjük őket ilyen expedíciókra. Persze, régen meg tömegközlekedés nem volt, és az emberek jobban bíztak egymásban.
A minap ráakadtam az utcán egy ismerős kisfiúra. Nem vitt magával kulcsot. Háromnegyed órája ácsorgott már a kerítésük előtt a hóban, édesapját várta. Nem jutott eszébe bemenni a szomszédba, vagy segítséget kérni egy felnőttől. Felhívtam a szüleit, kiderült, még órák múlva érkeznek csak haza. Este édesanyja elgondolkodott rajta, talán érdemes lenne beruháznia egy mobiltelefonra a fia számára.
Egyszer bennünket is kizártak a húgommal. Az én hibám volt, akkoriban jobban szerettem a földszinti lakásunk hátsó ablakán keresztül mászkálni, mint az ajtón, nem hordtam magammal kulcsot. A strandra mentünk aznap. Szüleim viszont gondosan bezárták a hátsó ablakot is, mielőtt elindultak az éjszakába nyúló társasági eseményre. Gondolták, hazaérünk estére, biztonságba. Mi azonban a lépcsőházban töltöttük az éjszakát, mert szégyelltem szólni a szomszédoknak, amiért ilyen bután viselkedtem. Az emberek jöttek mentek, nem kérdezték, miért ücsörgünk órák óta a lépcsőn egy szál fürdőruhában, törölközőbe burkolózva.
Nagyon féltünk. Jó lett volna szólni a szüleinknek. Meg is tanultam egész életemre, hogy megfontoltabb és elővigyázatosabb legyek. Ma átgondolom, mikor és hová, nem utolsó sorban hány évesen engedem el a gyerekeimet. Igyekszem az összes lehetséges helyzetre előre felkészíteni őket. De mobilt még nem vettem.
A tízéves lányom listát vezet róla, kinek milyen mobilja van az osztályban. Sokaknak érintőképernyős, néhánynak okostelefon. Rajta kívül talán öt gyerek nem rendelkezik ezzel a mára státuszszimbólummá vált kütyüvel. Hiába látja, hogy az én mobilom mennyire rozoga, és hiába tudja, hogy az előzőt is 10 évig használtam. A többieknek van, így ő is telefonra vágyik. Érintősre, nem okosra, mivel egyébként nem követelőző gyerek.
Egészen novemberig érvelhettem azzal, hogy a szerintem legértelmesebb gyerekeknek még nincs mobiljuk, amikor a lányom feldúlva érkezett meg az iskolából, és közölte, hogy őt kiközösítette a két legjobb barátnője. Rövid megnyugtatás után kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről. Mindössze annyi történt, hogy az egyik kislány telefont kapott a szülinapjára. Ebből a lányom azt a következtetést vonta le, hogy elszakadtak egymástól, hiszen már a barátnője is a mobilosok táborába került. A másik lánynak pedig hamarabb következik majd a szülinapja, mint az övé, és ő is mobilt kért. A lányom vigasztalhatatlan volt, amiért jó eséllyel neki lesz utoljára telefonja az osztályban. És az osztálykiránduláson a buszban ő fog csak egyedül unatkozni, míg a többiek a telójukat nyomkodják.
Megborzongok. Mi az osztálykirándulásokat végigdumáltuk, végighülyültük, végigröhögtük, végigénekeltük. Az egészben az utazás volt a legjobb!
Mit tesz ilyenkor egy elvhű anyuka? Elgondolkodik, majd feladja az elveit. Bár én magam mélyen meg lennék sértve, ha valakinek eszébe jutna olyan ajándékkal beállítani, mint egy vacak mobil, legyen az bármilyen okos. De én nem vagyok kiskamasz, elég erősnek vélem a saját énem, és a személyiségem. Tudom, nem leszek kevesebb azoknál, akik ilyen-olyan csillogó cuccokkal mászkálnak. Igazából sajnálom azokat, akik ilyesmi alapján mérik magukat, és ítélnek meg másokat. De én nem vagyok a lányom.
Jó, legyen. Viszont akkor hozzuk ki a helyzetből, amit még lehet. Felvetem neki, hogy feltételhez kötve ugyan, de kaphat egy mobilt az osztálykirándulásig. Szerződést kötünk, elfogadja az elvárásaimat.Ez már életszagú számomra is. Adok-kapok helyzet. Nem kényszerajándék, amit kétkedve adok át. Hanem fizetség.
