Isten jelenvaló szeretetében érezni – örömet, fájdalmat, békét, szenvedést, bármit – különleges élmény. Azt hiszem azért, mert ilyenkor nem saját magunkat állítjuk a középpontba.
Örömömben Isten művében, csodás adományaiban gyönyörködöm. Hálát érzek. Minden szépért és igazért, amit kaptam, s azért is, ami nem volt se szép, se igaz, de valamiképp azzá vált. Általa.
Fájdalmam nem döngöl a földbe, a megaláztatás sem megsemmisítő, amikor Isten velem van. Amit Ő megenged, hasznomra válik, amit a gonoszság művel, azzal szemben felvértez.
Persze gyakran nem így érzünk. Nem is tudom, mi nehezebb: örülni vagy szenvedni Istenben.
Amikor önmagunkat látjuk csak, másokhoz viszonyítunk. Én és a Másik. Ha ő szebb, jobb, tehetségesebb, ügyesebb, sikeresebb, akkor én rosszul fogom érezni magam ettől, mert önmagam leminősítem. Hiszen a Másikhoz képest érzékelem a saját személyem. Olyankor viszont, amikor Isten jelen van egy kapcsolatban, Rajta keresztül szemlélem a Másikat. Isten alkotása ő is, én is, így testvérem. Tudom, hogy számomra az Úr valami személyre szabottat tartogat. Csak Nekem. Nem kell senkihez képest szebbnek, jobbnak, ügyesebbnek és sikeresebbnek lennem. A számomra kijelölt ösvény készen áll, csak érintenem kell a lábaimmal, s haladhatok rajta.
A hétköznapok sodrában nyilván nem megy ilyen egyszerűen. Nekem legalábbis. Meg kell állnom egy-két pillanatra, vagy többre. Elcsendesedni, beszédbe elegyedni az Úrral. Megkérdezni Tőle, miért állított épp ez elé a kihívás elé? Miért azzal az emberrel találkoztam? Mit szeretne általa megmutatni nekem? Vajon miért érzek pont úgy, ahogy? Isten pedig válaszol kérdéseimre. A válaszokat legtöbbször önmagamban találom meg. Saját múltamban, félelmeimben, hibáimban, bűneimben.
Nincs nagyszerűbb érzés, mint Istenben szeretni a Másikat. Szeretni azért, amilyen. Azért, mert a jelenléte ajándék. Néha váratlan, meglepő, máskor csalódást, bosszankodást magában hordozó, vagy épp boldogító. Gyakran semmi érdekes. Mégis üzenet.
