Türelmetlen ember voltam. Utáltam a várakozást. Rendelőben, boltban, piros lámpánál. Gyakran átrohantam az úttesten, autótülkölés kíséretében. Folyton szaladtam valahová: egyetemre, munkahelyre, találkozóra, haza. Villamos, metró, troli után. Meg akartam csípni az utolsó pillanatban. Nem akartam lemaradni, lassítani, megállni, várni. Nem akartam, vagy nem mertem?
Nálunk a családban mindenki pörgős volt. Az anyám, az apám, a húgom. Engem tartottak a legnyugodtabbnak. Igaz, én talán nem fértem volna bele a hiperaktív kategóriába. Szokás ez, vagy genetika? Nem fontos. Türelmetlen család. Türelmetlen leülni, és beszélgetni. Türelmetlen kivárni a pillanatot. Túlságosan türelmetlen igazán ünnepelni.
Ma másként élek. Lassan tanultam meg várakozni. Más nem is lett volna képes megtanítani, mint Jézus. Őt nagyon szeretem várni. Más bosszant. Ő nem, mert Róla tudom, hogy biztosan eljön. Szeretek szépen várakozni Rá. Koszorúval, gyertyákkal. Kézműveskedünk, sütünk-főzünk a gyerekekkel. Koncertekre, adventi vásárba látogatunk. Készülünk. Felkészülünk. Hetekig. Nem jó átrohanni az ünnepen. Még fel sem ocsúdtál, s már vége. Mintha meg sem történt volna. Mert tényleg nem is történik semmi, amikor az ünnep valami perverz ajándékcserévé silányul: nesze, hoci. Látod, most adtam valamit, örüljél.
Emlékszem egy nagyon szomorú karácsonyra. A szüleim meghívták a német barátaikat, akik ajándékokkal halmoztak el bennünket. Hoztak egy mikrohullámú sütőt is, ami akkoriban igazi kuriózumnak számított még. Nekem nem volt sok pénzem. A karácsonyi vásáron egy fafaragó bácsi görnyedt Mária szobra érintett meg. Anyámnak szántam. Nem örült. Csúnyának találta a fáradt Máriát. Félretette. A mikró elbűvölte, egész este lelkendezett, a németekkel jópofizva.
Jó, tényleg nem könnyű várni. Egy gyerek, aki látja a csillogó karácsonyfát, alatta a díszes csomagokat: még ne essen neki, pedig már megőrül a kíváncsiságtól. Anyám szerint ez gyerekkínzás.
Szenteste a férjem elviszi a gyerekeket angyalt lesni. Ha szerencséjük van, valamelyik templomba betérhetnek, és láthatnak betlehemezést. Tavaly szerepeltek is. Közben én otthon mindent elrendezek, és amikor megérkeznek kintről, a sötétből, láthatják a karácsonyfa ablakon kiszűrődő fényeit. Semmiről sem tudok, kint teszek-veszek a sufniban, jönnek kiabálva, hogy megjött az angyal, és ők nem vették észre, pedig annyira keresték. „Jaj, anya, te sem vetted, észre, de hát itthon voltál. Látod, nem figyeltél eléggé!” „Ejnye, de ügyetlen vagyok, talán jövőre nem szalasztom el!” A fa körül énekelünk, és a gyerekek zenélnek. Szívesen játszanak, főleg a lányom. Számomra pont ezek a legszebb pillanatok. Együtt várni a csodára.
A gyerekek számára fontos az ajándék, és jó látni a boldog arcokat, ragyogó szemeket. De tudniuk kell, hogy mindez jelkép. Sokkal nagyobb ajándék szimbóluma, akinek világba érkezését ünnepeljük. Értsék meg, mennyire lényeges, miként várakozunk a sötétségben a fényre. Érezzék meg a csendet, legyenek képesek kivárni a pillanatot.
Nekem egyre kevésbé számítanak a kapott tárgyak. Igazi ajándék számomra angyalt játszani. Látni a többiek örömét a fa körül, a jó vacsora után. Együtt lenni. A legnagyobb ajándékom tavaly az volt, amikor a két idősebb gyerekem felocsúdva az ajándékmámorból felkiáltott: „Anya, le ne késsük az éjféli misét!”
Add meg, Uram, idén is az örömteli várakozást! Pár nyugodt pillanatot, csendet, bensőséges hangulatot, békét mindnyájunknak.
