A pszichológushoz elhozzák a kezelhetetlen gyereket. Szemében vadul lobbanó lángja a dacnak: rossz vagyok! Sőt, én vagyok a rossz! Amikor több alkalom után hajlandó leülni rajzolni, saját magát féregnek ábrázolja. Nevet: ilyen sok lábam van.
Pszichológusként gyakran az lenne a feladatom, hogy segítsek azokon, akik nem tudnak megbirkózni saját bűntudatukkal. Sokáig azt gondoltam, hogy ez nehéz feladat. Ma már tudom, valójában ez nem az én dolgom. De mindig a sajátunk a bűntudatunk?
Mostanában sokat foglalkozom gyerekekkel, családokkal. Tapasztalom a másik végletet is: vagyis amikor valaki egyáltalán nem hajlandó, vagy nem képes – nem mindig dönthető el, melyik – szembenézni a hibáival, vétkeivel. Nem, nem a gyerekekről beszélek. Pont ez a megrázó az egészben. Ők azok, akik felvállalják a bűntudat súlyának cipelését, akár az egész család helyett is. Kicsiny kereszthordozók…
Sokat gondolkodom rajta, miért? Miért kell valakinek feltétlenül a vállára vennie a bűnöket? Miért nem lehet elegáns mozdulattal átlépni felettük? Miért szükséges valaki, akit lehúz ez a teher, aki görnyed alatta, aki szenved miatta, aki elesik, aki küzd, de le nem teheti? És ha már egyszer Jézus Krisztus felvitte keresztjét a Golgotára, és ott megfeszült a világ bűne következtében, akkor ez miért nem elég? Miért az áldozatok? S közülük a legfájdalmasabbak, akik nem a saját bűneikért vezekelnek. Az ártatlanul szenvedők.
Az emberbe plántált erkölcsi érzék, a lelkiismeret műve lenne?
Aki nem szociopata, az tudja, hogy a bűnökért büntetés jár. Ha más nem szabja ki, akkor önmagára méri. Ha maga nem meri felvállalni, vagy tagadja, akkor a hozzá legközelebbi személyek fognak bűnhődni. Akik még nem képesek teljesen elkülönülni, elhatárolódni.
A pszichológushoz elhozzák a kezelhetetlen gyereket. Szemében vadul lobbanó lángja a dacnak: rossz vagyok! Sőt, én vagyok a rossz! Amikor több alkalom után hajlandó leülni rajzolni, saját magát féregnek ábrázolja. Nevet: ilyen sok lábam van. Miért jó a sok láb? Talán elfutni? Futni, rohanni jó…Az anya határozottan meséli élettörténetét: „Elváltam, sok minden nem tetszett”.
Túl sokat hallom ezt a mondatot: „nem tetszett, és elváltam”. Mintha nem lenne más lehetőség. Mintha nem lehetne segítséget kérni, ha közösen már nem megy. Nem bántalmazott anyákról van szó. Inkább ők tűnnek bántalmazónak: elhagynak, elvisznek, szétszakítanak, széttörnek, mert nem tetszik. És nem bánják meg.
Nem én vagyok a felelős a gyerekem problémáiért. A pedagógusoknak túl jó dolguk van. Most még fizetésemelést is kaptak, mégsem bírnak a gyerekkel. Különben az apja a hibás. Hiába mondom, mit csináljon, csakazértsem… Ellenem hangolja. A büdös kölök meg olyan akaratos. Mindig is ilyen volt. Túl jó dolga van, az ment az agyára. Nem tudom, ide is minek hordom. Már ötödjére vagyunk itt, mégsem változott semmi.
Határozott, öntudatos anyák, bűnök nélkül. Nem látják önmagukat. Nem látják maguk körül az apró áldozati bárányokat.
