Nemrég koccantam az autóval. Nem is kicsit. Húsz év balesetmentes vezetés után igazi sokként hatott rám. Bár egy barátnőm felajánlotta a kocsiját, elgondolkodtam, muszáj-e nekem mindig furikáznom. Nem lehetne esetleg másként?
– Jó masszív ez a gyerekülés!
– Igen, egy vérbeli bringás rögtön észreveszi. Már csak azt kell megtanulnom tőled, hogyan lehet szoknyában, körömcipőben tekerni. Próbáltam, de…
– Tudod, azt úgy lehet, hogy reggel felöltözöl csinosan, felülsz a biciklire, és eltekersz a munkahelyedre.
– Ennyi?
– Ennyi.
Nem tudom, Rozi, akivel a biciklizés fortélyairól eszmét cserélünk, mennyi idős pontosan, de mivel három felnőtt gyereke van, már nem lehet annyira fiatal, mint amilyen tök jól néz ki! Mindig jó kedvem kerekedik, amikor végighajt a falun rövid szoknyában, és megvillannak a szép vádlijai. A Sörgyári capricciót juttatja eszembe.
Nemrég koccantam az autóval. Nem is kicsit. Húsz év balesetmentes vezetés után igazi sokként hatott rám. Egy barátnőm nagyon kedvesen felajánlotta a saját kocsiját, mivel gyerekeket szállítok, munkába járok, rohangálok ide-oda. Eljött velem egy próbakörre is, ne izguljak már annyira, és szokjam az autóját. Mégis komolyan elgondolkodtam, muszáj-e nekem mindig furikáznom. Nem lehetne esetleg másként?
Az első héten persze szakadt az eső, így maradt a buszozás. Annyira azért nem kibírhatatlan. Bár tény, hogy a szokásoshoz képest egy órával korábban, 4:45-kor kellett felkelnem. A legkisebb gyereket 5:45-kor rántottam ki az ágyból, alvó állapotban felöltöztettem, és kivonszoltam a megállóba. Viszont a buszon nyugodtan beszélgethettem és énekelgethettem a kislányomnak. Ő is vidáman ismerkedett, a nénik pedig odavoltak érte, folyton etették, beszéltették. A buszozás három hetében olyan önbizalom- és édességbombát kapott a külvilágtól, mint még soha eddig.
Amikor Budapestre kell mennem, a vonatozás ideális. Nem szívesen vezetek fel a fővárosba, szerintem ezt csak a férjemhez hasonló kalandorok élvezik. A vasútállomás viszont 2,5 km-re fekszik tőlünk, így – autó híján – a 25 percnyi intenzív gyaloglást inkább biciklizéssel váltottam ki. Na, ekkor jött a körömcipős-szoknyás történet, amibe már Rozinak is belekezdtem. A körömcipő ugyanis veszettül csúszkál a pedálon. Nem kis szintkülönbségeket kellett áthidalnom az állomásig, így rendesen féltettem a nejlonharisnyámat, ha esetleg borulnék egyet, így, konferenciára menet. Másnap már nem is vettem harisnyát, jó meleg volt. Teljesen nosztalgikus érzés kerített hatalmába! Utoljára legalább Harminc éve tekertem szoknyában: tudjátok, amikor a szoknya alá csap a menetszél, és hopp, máris a nyakadban a szemérmetlen ruhadarab… Jó, hogy itt nálunk nem túl nagy a forgalom.
A becses gyerekülés is szerepet játszott a megpróbáltatások heteiben, mert a kicsivel is kellett vonatoznom. Gondos előkészületeket követően felszereltem sokat próbált gyermekemet magam elé a bringára, és ekkor szép csendesen cseperegni kezdett a meleg, nyári eső. Először csendesen. Végül bőrig ázva, mégis jókedvűen szaladtunk a vonathoz. Olyan gyönyörű ez a falu! Ahogy a reggeli párában, a dús, zöld fűben legelésznek a lovak, néhol egy-egy tehén elbődül, madárcsicsergés. Hármat kondít a templomunk harangja – háromnegyed, még időben vagyunk. Ha most biciklitúrán lennék, komolyan mondom, élvezném.
Bevallom, azért nagy megkönnyebbülést jelentett, hogy elkészült az autó. Amikor történik valami vele, mindig érzem az isteni jelenlétet. Az ütközés pillanatában hajtott el mellettem egy tréler, és mire felocsúdtam volna a trauma hatása alól, a törött orrú autónk már a szerviz felé haladt a tréler tetején, mi pedig a kislányommal az egyik balesetező fél autójával hazafelé – ijedten ugyan, de nagy békességben. Senki sem kiabált, szentségelt, és vádaskodott. Nem volt szükség rendőri beavatkozásra. És ami a legnagyobb ajándék a szerencsétlenségben, melyben két, három év körüli gyerek is részt vett: rajtam kívül senki sem sérült meg. Én sem komolyan. Még Cacónk is volt, a férjem jóvoltából.
Köszönöm, Uram, a Te jelzéseidet, add, hogy mindig észrevegyem őket!
