Hallgatom az eső először szelíd, majd erősödő kopogását a több száz négyzetméternyi sátortetőn. Vagyis párazáró fólián. Úgy érzem magam, mint hajdan, amikor keresztül-kasul vadkempingeztem Erdélyt.
Pedig a saját házunk jelenleg egyetlen használható helységében kuporgunk a család többi tagjával. A gyerekeim békésen szuszognak mellettem a nagyágyban, férjem a többhetes munka után ájultan a kanapén. Ők legalább alszanak, és nem rettegnek. Ennyire még sosem féltem a vihartól. Mennyire kiszolgáltatott az ember, ha nincs fedél a feje felett! Eszembe jut a Jóisten, de most a rózsafüzér monoton mormolása sem segít álomba zuhanni.
Idén beépítjük a tetőterünket, mert kezdjük kinőni a házunkat. Három hétig a nagymamánál húztuk meg magunkat, lassan azonban vége a nyárnak, kezdődnek a munkás-iskolás hétköznapok. Nálunk úgy, hogy potyog a fejünkre az amúgy gyönyörű deszkafödémen keresztül a föld. Cserép pedig még mindig nincs a szép, svábos pontossággal megépített tetőnkön.
Gyerekkoromban a szomszéd lánnyal és a húgommal sátraztunk az udvaron. Idén anyukámnál úgy fértünk el, hogy a nagyobb gyerekeim és unokatesójuk kint kempingeztek a kertben. Épp annyi idősek most, mint annak idején mi. Fantasztikusan jól elvoltak. Az emeletre csak a hajnalig eltartó csicsergés, rajcsúrozás, kacagás, néha tombolás zajai szűrődtek fel. Amikor a nagymama egyik éjszaka leszólt, hogy halkabban, mert az egész város rajtuk szórakozik, rémülten kérdezték, vajon mennyit hallottak meg felnőtt fülek az ő titkaikból. Gyerekként mi is úgy gondoltuk, a világ addig tart, ameddig épp ellátunk. A sátrazásba akkor, tízen-kevés évesen szerettem bele. A leírhatatlanul szép csillagos égboltba, az éjszakai állatok neszezésébe, a természet és a kortársak közelségébe.
Érettségi nyarán Rába-evezőtúrára indultunk az osztálytársaimmal. A fiúk egyik állomásunkon ügyesen egy tehénlegelő kellős közepére ütötték fel a sátraikat, pedig látható volt a jószágok nyoma. Én kissé távolabb helyezkedtem a lepényekkel teli területtől, így reggel nem a jámbor állatok értetlen bőgése ébresztett. Azóta sem kenuztam, de nagyon szeretnék eljutni a gyerekeimmel is egy ilyen kalandra.
A nyarak egy részét tizenhárom éves koromtól végigdolgoztam. Voltam én konyhalány, pincér, pultos, kézbesítő, villanyóra-leolvasó, tv-társaság üzletkötője, sőt, takarítottam építkezéseken, ami most hasznos tapasztalat… Eleinte nem túl sok pénzért. Később egész jól kerestem. Az első komoly fizetésemből vettem egy igazán profi sátrat, így elindulhattam álmom, Erdély felfedezésére.
Barátommal Gyergyó kapujáig buszoztunk, majd stoppal és gyalog jártuk be a gyergyói havasokat, csíki tájakat. Oda táboroztunk le, ahol az este ért bennünket. A sátram nagyszerűen szolgált minket a Szent Anna-tó partján ránk törő háromnapos esőben. Felejthetetlen élményt jelentett az a természeti jelenség, amikor a tó partján álló kis kápolna csodálata közben a szemközti hegy mögül komótosan, de annál biztosabban a tó fölé kúszott egy felhő. A látványtól elvarázsolódva észre sem vettem, mikor tűnt el körülöttem az erdő, a hegy, a tavacska, a kápolna és a szerelmem.
Vaksin botorkálva a hófehér tejfelben, egymásnak kiáltozva jutottunk el a sátrunkig, ahol ezután ki tudja meddig kuporogtunk, és a didergéstől csak a két nappal azelőtt, a hegy lábánál beszerzett, irdatlan vastag gyapjúpulóverek mentettek meg bennünket. No, meg a jó székely emberek. Sátor-szomszédaink, egy erdélyi család két tagja, apja és lánya voltak. Ők egész nyárra kiköltöztek a tóhoz, onnan jártak dolgozni, ügyeket intézni. A többiek épp úton voltak valamerre. Jóval nagyobb, minden szükségessel felszerelt sátrukba szívesen láttak bennünket egy-egy forró, maguk gyűjtötte füvekből főzött teára, fűszeres levesre.
Később megnéztük a Békás-szorost, a Gyilkos-tavat, láttunk igazi, kétszáz éve működő vízimalmot, ettünk az ott megőrölt kukoricalisztből készült puliszkából. Hitetlenkedve figyeltük a meredélyek szélén békésen legelésző, sohasem lecsúszó teheneket, a minden eddiginél zöldebb dombokat, és tisztább vizű forrásokat. Beszéltünk a valaha megismert legkedvesebb emberekkel. Egyetlen kivételként az egyik csíki falu plébánosa szolgált, aki, bár megengedte, hogy felverjük sátrunkat a plébánia területén, de mivel nem jó helyre állítottuk, képes volt lebontatni velünk a szakadó esőben. Csak sokkal később jutott eszembe, mi zavarhatta: egy fiú és egy lány – közös sátorban – a plébános kertjében… Mai szememmel nézve talán tényleg meredek. Nem mintha romantikus együttlétekre lett volna kedvünk többhetes gyaloglások, jéghideg patakokban fürdések, megázások után.
Bár a nagy utazást mindketten túléltük, a kapcsolatunk mégsem bírta ki a megpróbáltatásokat. Eltérően láttuk a felmerülő problémákat, másként oldottuk volna meg a helyzeteket, és ami a legnagyobb gondot jelentette, nem tudtuk elfogadni a másik alternatíváját.
Mennyi házasság megy tönkre hasonló okokból… Gyakran épp egy olyan kihívást jelentő élethelyzettel nem tudnak megküzdeni a felek, mint egy építkezés, amikor a félkész házban azon filózol, vajon elmossa-e a következő zivatar életed munkájának gyümölcsét: egyetlen ingatlanod, benne összes ingóságod. Mennyi türelem, tolerancia, kitartás és bölcsesség kell a pár egyes tagjainak részéről ahhoz, hogy átvészelhessék az élet kihívásait évtizedeken át!
Jóval több, mint ahhoz, hogy egy kis sátorban túléljetek együtt három hetet a barátoddal a természetben!
