Megfogadtam, hogy befejezem a Réka blogon az életközépi krízises nő siralmait, és írok valami jó kis pszicho-témájú cikket.

Fejben meg is volt már, de nem tudtam belecsapni a billentyűzetbe, és írott formába önteni a gondolataimat. Nem lennék korrekt, ha kihagynám, ami még az előző témához kívánkozik. Tartozom azzal, amiért hálát adhatok, amit megtanultam, amit méltatlanul és érdemtelenül, isteni kegyelemből kaptam.

Mostanában nagyon fáradt vagyok. Totálisan kimerült. Próbálom összeegyeztetni a különféle női szerepeimet. Az otthon melegét őrző ősasszonyt a főállásban dolgozó, nagy munkabírású, magasan kvalifikált, és mindig megbízható szakemberrel. A gondoskodó családanyát a nevelési tanácsadóval, család konzulenssel. A feleséget a kollégák közösségét is megérteni próbáló munkatárssal. A háziasszonyt a munkájában is autonóm, önálló döntéseket hozó, felelősséget vállaló, magabiztos nővel. Kész káosz.

Múltkor a tejesfiúval beszélgettem a házi készítésű élelmiszerekről: „Azt még elfogadtam valamiképpen, hogy joghurtot már réges-rég nem készítek magam, de ha a lekvárt a boltból vásárolnám, úgy érezném, háziasszony mivoltom végső sorvadásnak indult.” Némi vigaszt jelent számomra a mindennapi főzés, de legalábbis meleg vacsorát feltétlenül készítek a családnak. Komoly veszteségnek élem meg a gondoskodó-tápláló anyai én-részem háttérbe szorulását.

Hálát adok azokért az évekért, amikor kizárólag a családomat szolgálhattam. Köszönöm a gyermekeimet, akiknek teste az én testem anyagából épülhetett fel. Köszönöm, hogy a legkisebbet 2 éves nyolc hónapos koráig szoptathattam. Köszönöm, hogy a férjem előteremtette a hátteret ahhoz, hogy önmagamat a családomnak szentelhessem.

A nagylányom a minap kérdőre vont, mert nem bírtam megjegyezni egyik napi programját, ami számára annyira evidensnek és kézenfekvőnek látszott. „Tudod te, kicsim, hogy nekem mennyi ember van egyszerre a fejemben?” Magam is meglepődtem ezen a kifakadáson. Korábban nem volt ezzel gondom. Előfordult, hogy 40 állami gondozott gyerek tartozott hozzám, akikkel folyamatos terápiás kapcsolatban álltam. Fontos volt számomra, hogy mély, hiteles, őszinte segítő viszonyban legyek másokkal. Most sem változtatnék hivatást. Lehet, hogy nem bírok már annyit? Eddig meg voltam győződve róla, hogy egy pszichológus minél idősebb, annál tapasztaltabb, jobb szakember. Igen, ez bizonyos, de akkor mi van ezzel a kimerültséggel?

Mégis hálát érzek, amiért vannak emberek, akikért fáradhatok. Hálát adok mindenkiért, akik betöltik az életem. Akikre energiát, időt áldozhatok. Hogy szolgálhatom őket. Nekik köszönhetően nem vesztegetem az időm, és nem ásom mélyre a talentumot, melyet gyarapításra bíztak rám. Nekik köszönhetően végül majd elszámolhatok Istennel.

Egyik barátnőmmel beszélgetve sikerült megfogalmaznom, mire vágynék leginkább. Szeretném megtapasztalni azt a figyelmet, amit nap mint nap másoknak nyújtok. Gyakran látom, mennyire képtelenek az emberek odafigyelni egymásra. A társukra, a gyerekükre. Talán a segítő foglalkozásúak munkájának legfontosabb része a másikra figyelés művészete. A gyógyulás forrása.

Köszönöm, Uram, hogy képes vagyok meglátni a másik ember személyét. Észrevenni méltóságát. Hálás vagyok, amiért érdekel mások gondja, amiért figyelmet tudok szentelni problémáiknak. Hálás vagyok a Te személyes törődésedért, figyelmedért, amit minden embernek felajánlasz. Köszönöm, hogy közvetíted rajtam keresztül is a szeretet morzsáit, melynek kenyerét mindenki számára őrized.

 Kép  (csak illusztráció)