Minden ajándék, szó, gesztus maradandó lehet valaki számára, akit megérint.
Nemrég a gyerekeim megkérdezték, miért nem eszem húst. Többféle választ adtam már erre a kérdésre, az éppen megélt tapasztalatok fényében. Így kisebb az ökológiai lábnyomom – mondtam hirtelen. Aztán arról beszélgettünk, miként őrizhetjük meg a teremtés gyönyörű művét. Kamaszlányom az ördög ügyvédjeként hozta a racionális érveket arra, milyen kevés vagyok én ehhez egyedül.
Tudom. Mégis vannak az életemben irracionális cselekedetek, amelyeket nem szeretnék megmagyarázni. Akár értik mások, akár nem. Mert így vagy úgy, de nyomot hagyunk.
Jó pár éve meghalt az apám. Fél évig nem fogtam fel. Néha felhívtam a mobilját, amikor jogi kérdésekben szerettem volna tanácsot kérni tőle. Úgy egy éve töröltem csak a számát. Amikor az apám városában járok – és látom a főtéren a szökőkutat vagy a szép térkövet, amelyeket még az ő idejében újított fel a helység – mintha mellettem sétálna. Mindenkinek köszön, mindenki köszönti. Amikor az anyám kertjében megpillantom Zöld Nyilat, a régi biciklit, nevetek, mert apám a gyerekeimet szállította rajta a strandra. Jó nagypapa volt, sokkal jobb, mint apa. Bár kevés ideje maradt törleszteni.
A temetésén több százan vettek rész, akik úgy érezték, el kell kísérniük utolsó útjára. A helyi újságba egyik igaz barátja írt nekrológot „A mi Sanyink” címmel. (Neki erről az Indul a bakterház jutott volna eszébe, amelyen sokadszor nézve is nagyokat kacagott.) Igen, ő egy város embere volt. Számára szűkösnek tűnt egy kis család élete, ahol alig volt jelen. Gyerekkoromban olykor elgondolkodtam, vajon elvált szülők gyerekei nem látják-e többet az apjukat, mert nekik legalább kéthetente hétvégén elvileg kötelező együtt lenniük. Az én apám ilyenkor biztosan valamilyen közösségi programon vett részt, gyakran egyik-másik kevéssé belevaló polgármester helyett. Vagy csak kártyázott a haverjaival, esetleg az ivócimboráival kocsmázott. Sokan választották volna a város első emberének őt, de nem kívánt politikai pozíciót betölteni. Inkább maradt hivatalosan állandó második. Lényegében azonban első emberévé vált a városának, amelyért rengeteget tett, és amely máig őrzi cselekedetei nyomát.
És milyen nyomot hagyott a lányában?
Megtanultam tőle, milyen egy közösségért létezni. Milyen egy igazi vezető. Hogyan lehet becsületesnek megmaradni komoly kísértések kereszttüzében, és közben felőrlődni. Miként lehet elveszíteni az egyensúlyt, feladva a személyes intimitás igényét a legközelebb álló emberekkel. Hogyan lehet hosszú időre elfelejtkezni Istenről, miközben a legjobb szándékkal munkálkodunk másokért. És azt is, hogyan ne éljek.
Fél évig szenvedett nyugdíjasként, majd sebtében meghalt. Előtte egyszer kicsúszott a száján: „Senki sem vagyok többé.” Eggyé vált a szerepével, és elveszítette önmagát. A tisztelendő úr sóhajtva jegyezte meg a búcsúzó istentiszteletre készülve:”Így van ez minden másokért dolgozó emberrel, aki magára veszi a felelősséget. Hamar kopogtat értük a halál.”
Amikor dolgozom, családok lelki békéjét, emberek belső egyensúlyát, gyerekek mentálhigiénés állapotát igyekszem helyrebillenteni. Évente akár száz emberben is hagyok valamiféle nyomot. De a felelősség a közös munkáért nem csak az enyém. Aki segítséget kér egy szakembertől, egyben kötelezettséget is vállal. A saját részét ki kell vennie a feladatokból. A pszichológusok nem varázslók, én a legkevésbé. Tudom, hogy néha nem vagyok elég akkor sem, amikor minden résztvevő beleadja magát a lelki munkába. Ilyenkor Pál Feri atya szavai biztatnak: én egyedül kevés vagyok, de Istennel együtt mégis elműködünk. És nekem ez elég.
Milyen nyomot hagynak a gondolatok, az írás, melyek közül a sikerültebb alkotások ezreket érhetnek el?
Ha néhányan felkiáltanak magukban, hogy “Nahát, én is épp így gondolom, csak eddig nem fogalmaztam meg!”, már tettem valamit. Vagy, ha: „De jó, hogy valaki ki merte mondani, ami olyan régóta nyomaszt!”, akkor volt haszna. Esetleg (egy írogató ember vágyainak netovábbja egészen szerénytelenül): “Milyen jó, hogy elolvastam ezt a cikket, a mai nap sem múlik el értelmetlenül.”
Talán a Születés ünnepére készülődve eszünkbe jut, hogy minden ajándék, szó, gesztus maradandó lehet valaki számára, akit megérint. És mit jelentenek ezek a hátrahagyott nyomok személyesen, önmagunknak?
Ők jelentik cselekedeteink lenyomatát, mely talán túlél bennünket ezen a világon, és tovább él másokban. Lehet, hogy sokakban súrolja a felszínt, ha sokakhoz kapcsolódunk. De az is lehet, hogy csak kevesekhez ér el, bennük azonban kicsírázik valami igazán szép.
Hátrahagyott nyomaink – életünk térképe, fotóalbuma, emlékkönyve és naplója egyben – az életművünk, melyet, ha senki más nem, de egyetlen Létező bizonyosan minden részletre kiterjedően ismer és értékel.