“Éppen elkezdem sajnálni magam: igen, most van alkalmam átélni valamit nagypéntek titkából, gondolom szerénytelenül, amikor… Egyszerre összeáll az évekkel ezelőtti történet.”
Megkezdődött a szabadság! – gondolom feldobódva, amikor felszállok a buszra az utolsó munkanapomon a húsvéti szünet előtt. A fejem tele tervekkel: igen, nagytakarítás lesz, de jó időt ígérnek, kirándulni is kéne a gyerekekkel, és jönnek a rokonok, vendégek majd az ünnepekre. A külvilág homályba vész, alig érzékelem. Ezért szeretek buszozni. Csak visz a jármű, az elmém szabadon csaponghat.
Hirtelen határozott férfihang zökkent ki révületemből.
– Jegyeket, bérleteket kérem! – Még félig kábán átnyújtom a bérletem, miközben bámulok tovább kifelé az ablakon.
– Kérem a lakcímkártyát, személyi igazolványt!
– Tessék? – nem értem.
– Ezt a bérletet az utazás megkezdése előtt kellett volna kitölteni!
Jaj, a csudába, elfelejtettem! Annyira tele van a fejem. Rengeteg esetem van, némelyik komoly fejtörést okoz. Annyira sokan vannak, hogy az emberek arca egy-két nap után teljesen elhomályosul, fel sem ismerem őket, csak azokat, akik rendszeresen járnak hozzám. Sosem volt jó a névmemóriám, de az arcok mélyen rögződtek bennem. Mára ez a képességem is kezd elhagyni. Viszont a történeteket legalább megőrzöm, ha nem is emlékszem rá pontosan, kihez tartoznak…
Na, mindegy, ezt bebuktam. Vajon mennyi lehet a pótdíj? Egy-kétezer forint? Azért megkérdem:
– Mivel jár, ha átadom az irataimat?
– Kitöltök egy csekket 8000 Ft-ról.
– Ezt nem mondja komolyan! – ocsúdok föl, immár teljesen a helyzetben találva magam. – Elfelejtettem kitölteni. Most vettem csak, szokásomtól eltérően a buszsofőrtől. Évek óta ezzel a busszal járok, mindenki ismer, nyugodtan megkérdezheti. Nem vagyok csaló.
– Ha nem adja át az iratait, rendőrt hívhatok!
Megnézem magamnak az embert. Jó vágású negyvenes, izmos, kisportolt, nem az, akire ebben a helyzetben számítanék. A tekintete kíméletlen, valahogy ismerős… Tudom, hogy nincs esélyem, de azt is, mennyire rosszul fogom érezni magam utólag, ha ezt szó nélkül hagyom. A bérletem ára 14200 Ft havonta, amit rendesen kifizettem, és most egy apró botlás miatt több mint a felét számon kérik rajtam.
Miközben az irataimat böngészi, a hátam mögött ül. Kissé megremeg a hangja, ahogy kérdezget. Ez nem illik a helyzethez, valami nem stimmel…
– Szabályok vannak, és aki nem tartja be, azt keményen megbüntetik. Legközelebb biztosan ráírja a bérletére a számát. – Az első mondatot szakasztott ugyanígy hallottam már valahol…
– Remélem, a legközelebbi hibájánál pontosan így járnak el magával szemben! Áldott húsvéti ünnepeket! – köszönnék el.
Rám néz, ahogy visszaadja az irataimat:
– Velem is hasonló történt nemrég.
– Igen? És most szépen megtorolja az első járókelőn, aki az útjába akadt? El tudom képzelni, milyenek lehetnek a személyes kapcsolatai – szalad ki az utolsó mondat. Hoppá! Ezt nem kellett volna, nem tudom, mi ütött belém.
A tekintete elsötétül:
– Azt mondja, kíméletlen vagyok? Van, aki beszél, van, aki csak hallgat ilyenkor, magának meg be nem áll a szája! De most szolgálatban vagyok. Máskor beszélgethetünk.
Terápiában ez lenne a magas labda, de ebben a helyzetben számomra is megmagyarázhatatlan undor fog el:
– Fejezzük be most, úgyis leszállok!
Otthon sem hagy nyugodni az eset, pedig a férjem csak legyint, vele is előfordult már, túl kell lépni rajta.
– Szegénykém, egész nap másokon segítesz, nem igazságos – ölel át szelíden.
Éppen elkezdem sajnálni magam: igen, most van alkalmam átélni valamit nagypéntek titkából, gondolom szerénytelenül, amikor… Egyszerre összeáll az évekkel ezelőtti történet.
Kezelhetetlen kisfiú, hamar kiderül, hogy otthon mindkét szülő bántalmazza. Az anya azért veri, mert nem bír vele. Az apa azért, mert szabályok vannak, és aki nem tartja be, azt keményen megbüntetik. Ahogy őt is egykor.
Emlékképek suhannak át az agyamon arról a számtalan embertelenségről, amit az elmúlt 15 évben tapasztaltam. A fizikailag és szexuálisan bántalmazott gyerekek tovább traumatizálják egymást a gyermekotthonokban. A gyerek végignézi, amikor az anyját ütik, megerőszakolják. Az egyik szülő szemet huny, miközben a gyerekét kínozza a másik. A testnevelő nem néz oda az óráján, amikor a tanítványai csoportosan alázzák meg egy társukat. Eszembe villannak a szemtanúk és a bántalmazottak, akik maguk is bántalmazók lesznek.
Vajon képes leszek egyszer meglátni a szenvedő Jézus igaz képmását bennük? Vajon megértem egyszer az irgalom mélységes titkát?
