A szomszédot, a munkatársat, a boltost, a házastársat, a gyereket akkor gondoljuk normálisnak, ha alkalmazkodik azokhoz a szabályokhoz és elvárásokhoz, amelyeket helyesnek ítélünk. Vajon mindig a társadalom többsége által megszavazott normák a helyesek?
„Normális ember nem képes erre… Te azt kívánod, bár normális lettél volna. De esküszöm, én nem. A világ épp azért lett jobb hely, mérhetetlenül jobb, mert nem voltál az… Néha épp azok, akikről senki sem hinné, hogy képesek bármire, tesznek elképzelhetetlennek tűnő dolgokat.” (Részlet a „Kódjátszma” című filmből).
Kedvelem a zseniális elmékről szóló életrajzi filmeket. Amikor a színészi játék kiváló, mint a „Kódjátszmá”-ban Benedict Cumberbatch és Keira Knightley szereplése, akkor nem is igazán az számít, mennyire valóságos a történet minden fordulata. A hitelesség persze nélkülözhetetlen. „A mindenség elmélete” Eddy Redmayne-nel és Felicity Jones-szal éppen ennyivel több, mint színészi mestermunka. Sokszor átírják, drámaivá, olykor hatásvadásszá formálják ezeket a történeteket, pedig a lényeg egyszerűbben kifejezve sem vész el: a történelem nem mindennapi helyzeteit vagy a tudomány nem mindennapi kérdéseit nem az átlagos elmék oldják meg, hanem az eltérőek, akik merik átlépni az érvényben lévő normákat, és más perspektívából látni a világot.
A munkám során általában eltérő gyerekekkel találkozom, akik nem képesek beilleszkedni az osztályközösségbe, nem ritkán a saját családtagjaik sem tudnak mit kezdeni velük. Nem érzékelik a határokat: nem látják a különbséget illendő és udvariatlan, jópofaság és durvaság, vicc és gúny, kedvesség és erőszakos nyomulás között. Nem tudnak leállni, ha rájuk szólnak, képtelenek gátolni az aktuális viselkedésüket, még akkor sem, ha nyomban belátják, helytelenül cselekszenek. Nem képesek szabályozni a magatartásukat, nem működnek az önkontroll funkcióik.
Gyakran kiderül, hogy a háttérben súlyos környezeti feszültségek lappanganak, amelyek a gyermek viselkedését meghatározzák. Néha viszont nem ez a kiváltó ok, hanem maga a gyermek. Ő az, aki más. Mekkora baj ez?
Komoly probléma ezeket a gyerekeket nevelni, foglalkoztatni, fejleszteni, tanítani. Mégis fontos látni, milyen rengeteg érték rejlik bennük! Az esetlenebb poénok között megcsillanó ragyogó humorérzék, számos esetben az átlagosnál fényesebb intellektus, a kapcsolódási szándék, a közösség keresése. Sok szeretni és segíteni vágyás, az önkifejezés lehetőségeinek kutatása, a saját tehetség, életpálya megtalálásának reménye.
Nem tudjuk, Isten miért teremt olyan embereket, akik valamilyen módon eltérnek a többségtől. De nem céltalanul, az bizonyos. Talán azért, hogy kicsit sem sajátos élethelyzeteket oldjanak meg, amelyekkel a közösséget szolgálják. Talán azért, hogy kiváltsák mások segítőkészségét, akik általuk válhatnak képessé a szolgálatra és szeretetre. Vagy a világ válik miattuk jobbá, vagy a többi ember. Létezésük tehát éppen annyira értelmes és értékes, mint bárki másé hétköznapi társaik soraiból.
Isten gondoskodik mindannyiunk emberi méltóságáról. Ha megtanulunk az Ő szemével látni, a legnyomorultabbnak látszó élethelyzetekben is észrevehetjük kegyelmét.
