A pszichológushoz elhozzák a kezelhetetlen gyereket. Szemében vadul lobbanó lángja a dacnak: rossz vagyok! Sőt, én vagyok a rossz! Amikor több alkalom után hajlandó leülni rajzolni, saját magát féregnek ábrázolja. Nevet: ilyen sok lábam van.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Korábban nem kedveltem a farsangi bálokat. Nem vonzott a maskara: nem láttam meg benne a lehetőséget vágyaim beteljesítésére, sokféle arcom megjelenítésére. Miért jó idegen bőrbe bújni? Akkor éreztem rá igazán az ízére, amikor a gyerekeimnek kellett jelmezt fabrikálni.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Türelmetlen ember voltam. Utáltam a várakozást. Rendelőben, boltban, piros lámpánál. Gyakran átrohantam az úttesten, autótülkölés kíséretében. Folyton szaladtam valahová: egyetemre, munkahelyre, találkozóra, haza. Villamos, metró, troli után. Meg akartam csípni az utolsó pillanatban. Nem akartam lemaradni, lassítani, megállni, várni. Nem akartam, vagy nem mertem?
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Ahogy vergődni látom a gyönge kis testet, belém hasít a felismerés: valami végérvényesen elmúlt ebből a világból. Vétlen vagyok, mégis gyilkosság történt.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Isten jelenvaló szeretetében érezni – örömet, fájdalmat, békét, szenvedést, bármit – különleges élmény. Azt hiszem azért, mert ilyenkor nem saját magunkat állítjuk a középpontba.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Sokat olvasnak a gyerekeim. Elmesélem, miért, bár nem leszek népszerű.
Egy kattintás ide a folytatáshoz….
Vajon azért, mert szültem még egy gyereket – aki most épp kettő éves – minden előről kezdődik? Se igazi családi nyaralás, se túra, se kiruccanás, se… Az még hagyján, hogyan élem én ezt túl, de mi lesz a nagyobb gyerekekkel?
Egy kattintás ide a folytatáshoz….