“Orgona ága, barackfa virága/ Öltözzetek új ruhába, Anyák napja hajnalára./ Illatosan./ Zúgja az erdő, susogja a szellő,/ Üzenik az ágak, lombok:/ Légy Te mindig nagyon boldog,/ Édesanyám!”
A gyermekdal az anyukáknak, nagymamáknak, dédmamájknak, ükmamáknak szól anyák napján. Nem véletlen, hogy az orgonával indít, hiszen ilyenkor virul mindenhol ez a csodaszép virág!
Bár az orgona nem őshonos hazánkban, kedvező körülmények között annyira terjed, hogy az erdők szegélyét is ellepi gyökérsarjaival. Meszes, agyagos talajon érzi magát a legjobban, de a köves, napos domboldalakon is megél. Valószínűleg a Balkán-félszigetről származik, és onnan került Törökországba. Csak a 16. században figyeltek föl rá az ott járó kutatók; a szultán udvarából hozott orgona először 1589-ben virágzott a követ bécsi kertjében. Erősen őrizhették, mert csak sokára vált ismertté. Igazi “virágkorát” a biedermeier korban élte, amikor számos faja, fajtája, változata egy kertből sem hiányozhatott. Mostanában, amikor hajlamosak vagyunk a régi divatok fölelevenítésére, talán az orgona iránti nosztalgiánk is fölébred.
Az orgona latin neve a görög syrinx szóból ered, ami csövet, sípot jelent. A görög mitológia szerint Syrinx nimfa, Pán, a kecskelábú és kecskeszarvú pásztoristen elől menekülve, ijedtében karcsú nádszállá változott. A rettegett hangú Pán (aki puszta hangjával hadseregeket volt képes vakrémületbe kergetni) ebből a nádszálból készítette közismert sípját. Főleg a tavaszi nedvbőség idején hasonló sípokat lehet fabrikálni az orgona vesszőiből is. Valószínűleg innen származik – némi áttételezéssel – a magyar orgona név, amely a templomi hangszer sípjaira utalhat.
“Rajtam a tavaszi szelek orgonálnak,
talán ezért hívnak engem orgonának,
április vad kedve suhogtatja ágam,
azután megfürdöm fényes napsugárban.
Orgona, orgona,
illatos muzsika,
zengő és libegő lila virág…
fürtjeim lengetem,
illatom pergetem,
szakíts le hát engem,
s légy boldog te világ,
légy boldog te világ!”
(Várnai Zseni)
Az orgona név elég lassan nyert polgárjogot nálunk, korábban Diószegi Sámuel és Fazekas Mihály az 1807-ben megjelent Magyar Fűvészkönyben még lilának nevezte a mai orgonát – a török-francia elnevezése (leilak-lilas) után -, de ez a névhonosítás nem bizonyult eredményesnek, a szín viszont megőrizte a hangsort, s Csokonai óta visszacseng a szép dallamú női névben is: Lilla.
A közönséges orgona vagy májusi orgona, a Syringa vulgaris az olajfafélék családjába tartozó faj, 2-4 méter magas cserje, de céltudatos metszéssel kecses fává is nevelhető. A metszés voltaképpen már azzal elvégezhető, hogy a virágokat hosszabb-rövidebb szárral levágjuk a bokorról.
“Bár holtra metszé kertész görbe kése,
Még édesíti a fanyar szobát,
S a hűs homályon úgy remeg tovább
Illatja, mint halk húrok reszketése.
Ám olykor egy-egy függöny rezge rése
A lila fürtön arany fényt dob át,
S felgyújtja, mint egy nagy, kevély opált,
Melynek szikrázva szédít színverése.”
(Tóth Árpád)
Ha azonban nem a vázában, hanem a kertben kívánunk örülni a szép orgonabugáknak, akkor elvirágzás után a virágzat maradványait vágjuk le, mert el is csúfítják a bokrot, és ha a növény a magok beérlelésére fordítja az energiáit, akkor a következő évben gyöngébben fog virágozni. A gazdag virágzást szolgálja a a váltómetszés. Az orgona jellegzetesen villás elágazású bokor, tehát mód nyílik arra, hogy az egyik ágat rövidre messük, a másikat pedig hosszabbra hagyjuk. Így a hosszú vesszőkből a következő évben virágot kapunk, míg a rövidebb vesszők hajtást fognak nevelni. Jó, ha tudjuk, dúsan elágazó gyökérzete sekélyen helyezkedik el a talaj felszíne alatt, és a talaj nedvességét mohón veszi föl, ezért egy jókora orgonasövény közvetlen közelében a többi növény kevesebb vízhez jut.
Általában lombhullató, olykor örökzöld levelei épek, ritkán szárnyasan osztottak, átellenes állásúak. Föltörekvő vesszőin csak a legfölső rügypárból fejlődik virág. A csészelevelek száma négy, a szirmok csővé forrtak, a párta sugaras szimmetriájú. A porzók száma kettő, a termés hosszúkás tok két magkezdeménnyel.
Az alapfaj lila virágú, a kertiek színe a hófehértől a feketés-sötétliláig igen különbözőek. A virágok egyszerűek vagy teltek. A telt virágú fajták-különösen a fehérek- csapadékos időben hamar rozsdásodnak a sok apró szirom között megálló víztől. A fehér orgonával kapcsolatban babonák születtek: az angolok azt tartják, hogy fölbomlik az eljegyzés, ha a vőlegény fehér orgonát ajándékoz a menyasszonyának. A régi oroszok meg úgy vélték, rövidesen meghal az a beteg, akinek a szobájába fehér orgona került. Mindez bizonyára a fehér orgona erős illatával függ össze.
“…csak ez a csönd ujjong, dalol
– mint szerelmes lány mosolya -,
hogy május van, kacag a nap,
s lobog, lobog az orgona.”
(Szilágyi Domokos)
Képek forrása: 1. kép, 2. kép, 3. kép, 4. kép