Sok helyen van mindenféle iskolákban, óvodákban Szent Mihály- vagy más naphoz kapcsolódó vásár. Gyakran a gyerekek vagy szülők által készített dolgokat lehet megvenni, jó pénzért, amit aztán az osztály-csoport kap meg.
Én sohasem szerettem ezeket a rendezvényeket. Kiskoromban azért, mert nem kaphattam annyi pénzt, hogy megvehessem a nekem tetsző dolgokat, most meg azért, mert nem adok, nem szeretnék adni a gyerekeknek annyi pénzt, hogy megvegyék a nekik tetsző dolgokat, meg az is zavar benne, hogy szerintem semmi jóra nem nevel így egy vásár: akinek sok pénzt adnak a szülei, sok mindent meg tud venni.
A mostani iskolánkban viszont egészen más volt a helyzet.
A gyerekek maguk készültek otthon a vásárra, örömmel készítgették a portékáikat, nálunk is hetekig dolgoztak vele. Már bőven az iskola kezdete előtt bementünk, kipakolták az árut, ízlésesen elhelyezték, sőt, összefogtak többen, hogy mindig legyen valaki az asztalnál, amíg a többiek körbejárnak vásárolgatni.
A vásárban játékpénzzel lehetett fizetni. Az is kapott, aki nem hozott portékát, de aki hozott, annak sokkal több ütötte a markát – és persze közben az eladott áruból is jött be pénz. Lehetett alkudni, taktikázni, hogy sokért vagy kevésért hirdeti meg inkább az ember, és nagyon jól volt kitalálva a pénz mennyisége, bőven, de nem túl bőven lehetett vásárolgatni belőle. Nem tudom, pontosan hány gyerek készült, de az egész udvar tele volt a jobbnál jobb kis dolgokkal, sütiket, játékokat is lehetett venni.
A vásárlók hozzáállása is nagyon tetszett: egy kislány tobozokat árult nagy lelkesedéssel, és láttam, ahogy egy “nagyfiú” válogatja a legszebbet, és megveszi. Egy toboz sem maradt a kislány nyakán, és mások is erről számoltak be: elkeltek a rajzok, a pomponok, a palánták, a festett kavicsok…minden.
Végül a tanárok diszkréten felvásárolták a megmaradt sütiket, az összegyűlt pénzt pedig beszedték, és így még abból sem lett verseny, hogy ki mennyit tudott összegyűjteni.
Nagyon vidám délelőtt volt. Köszönjük!