…avagy hányhatsz-e kétszer ugyanabban a színházban?
Gimnáziumi filozófiatanárom tette fel azt a kérdést, amivel akkor nem igazán tudtam mit kezdeni, de azóta többször eszembe jutott, nevezetesen, hogy: mi közös van bennem és abban a csecsemőben vagy kisgyerekben, aki valaha voltam, ha hétévente az összes sejtem kicserélődik, és annak az életkornak a legnagyobb részére nem is emlékszem.
Azért van néhány maradandó élményem onnan is, pl. amikor Papácskámmal elmentünk az Erkel Színházba, megnézni a János vitézt. Nagyjából hatéves lehettem, de még nem voltam iskolás. Felvehettem a kék, apró, csillogó kövecskékkel díszített bársonyruhámat, és elmentünk kettesben a színházba. Nagyon örültem neki, mert nagyon szerettem kettesben lenni a Papáccsal, meg az ilyen nagylányos helyzeteket is, hogy színházba megyünk.
Papács rutinos módon elvitt még a darab kezdete előtt a mosdóba, hogy közben ne kelljen kijönni se inni, se másért.
Aztán beültünk a csodaváró, elsötétedő nézőtérre, valahol jobb hátul. A darab megkezdődött, bejöttek énekelve a huszárok, és persze Iluskát vártam a legjobban, de még csak a huszárok táncoltak, leginkább arra emlékszem, hogy valaki egy nagy dobbal átmegy a színpad egyik oldaláról a másikra.
Aztán egyszercsak nagyon rosszul lettem, és lehánytam az előttem lévő néhány széket.
Szegény elvörösödött Papáccsal viharsebesen távoztunk a helyszínről, pedig már nem is voltam rosszul, csak nagyon szégyelltem magam. A takarítónő nem szólt egy szót sem, azonnal ment kitisztítani a kárpitot. A ruhatáros kifejtette, hogy nem lett volna szabad olyan melegben bársonyruhában jönni, attól lettem rosszul.
Valami megmagyarázhatatlan okból azóta nem voltam Papáccsal kettesben színházban, inkább kirándulni mentünk együtt a továbbiakban.
Így aztán már csak emiatt is izgatottan vártam a csütörtöki előadást, amikor Dédpapával mentünk a három nagy gyerekkel a János vitézt megtekinteni. Dédpapa hozta őket Gödről, én pedig a színház előtt csatlakoztam hozzájuk (- jó hosszú munkanapot tartva). Pont utolértem őket a zebrán való átkelésnél, így már együtt mentünk be. Az első felvonás alatt Gábor és Ibolya nemigen látott ülve, ezért Gábor az ölembe ült, Ibolykának pedig leszorítottam a székét, mert ha térdelt rajta, akkor mindig felemelkedett egy kicsit, és aztán egy nem-túl-zavaró-de-azért-mégis hanggal lekoccant a rúdra a szék alatt. Maga az előadás egy kicsit csalódást okozott, noha az azért érdekes volt, hogy megismerhettem egy új műfajt, amire már rég kíváncsi voltam. A dobos gyerek kb. az előadás első három percében ment végig a színpadon.
Aztán az első szünetben elmentünk a gyerekekkel a mosdóba, és ittam is egy kortyot. Mire elkezdődött a második felvonás, már olyan rosszul voltam, hogy Ibolyát arra kértem, ne üljön az ölembe (Gábor elől elült az a magas ember), mert nem tudom, mikor fogok kirohanni hányni. Jól megnéztem magamnak a menekülő utakat, de azért most már önfegyelemmel és némi légzésgyakorlattal sok mindent el tudok érni: nagy nehezen kitartottam a felvonás végéig. Aztán ahogy jött, el is múlt a rosszullét, a harmadik felvonásban már kellőképpen át tudtam érezni annak a drámáját, hogy János vitéz inkább hazatér a birkáihoz (“A nyájam! Most hajtják haza a nyájat! Vissza kell mennem!”), mintsemhogy Iluskával maradna, akit már három éve keres 🙂 . De hát a magyar valóságot nem lehet csak úgy lecserélni Tündérországgal 🙂
Valami lehet azzal a vízzel. Itthon sem tudok inni a felső fürdőszobai csapból, mert pont ugyanezt eredményezi. Kíváncsi vagyok, mit lehet benne…
A gyerekeknek semmi bajuk nem lett a víztől, és itthon is nyugodtan ihatnak belőle.
