Tegnapelőtt jött Zoli hét gyerekkel, ötödikesek főképp, és egy testvérpár, kicsit nagyobbak. A vonat egy órát állt Budaörsön, így majdnem egyszerre érkeztek Eszterrel. Eszter húsz éves, tavaly érettségizett, régi táborlakó. Most azért látogatott meg, hogy átbeszéljük, hová jelentkezzen. Jól ír, szépen énekel, mégis bizonytalan önmagában.

– Mi legyek? Nem tudom a lehetőségeimet. Annyi minden lehetnék…– mondja ábrándosan.

– Néprajz? Érdekel? – kérdezem, miközben a felvi.hu-t böngésszük.

– Az mi?

Elmondom.

– Nem, az nem jó.

– Akkor tanár?

– Nem tudnék fegyelmezni.

– Orvos?

– Irtózom a vértől.

– Akkor…

– Olyat szeretnék, ahol emberek között lehetek, és alkothatok is, és színpadon is szeretnék állni.

– Hát akkor színház! – kiáltok fel. Megnézzük a Kolibri honlapját, ott régen voltak színésztanoncok, Eszter illene közéjük.

– De hogyan? Menjek be? Mit mondjak? Azt én nem tudom megtenni – mondja sírva. Eszembe jut Kerekes Évi, aki Kaposváron tizenhat évesen lesétált a színészbejáró lépcsőjén, megkereste Lukács Andort, leült vele szembe, és azt mondta, színész akarok lenni. Azóta eltelt több mint huszonöt év, Kerekes Éva az Örkény egyik vezető színésznője. Bátorság az valóban kell. Bár aki nem fél, az nem lehet bátor.

– És te, mit választanál a helyemben? – kérdi Eszter az állomásra menet visszafelé az autóban.

– Engem a lelkek megmentése érdekel. Az írás, és minden más, azt hiszem hiúság.

Hosszú néma csend a válasz. Aztán egészen halkan:

– Én is segíteni szeretnék.