Nem is vagyok szomorú

zsu_blog23 
Nem értem, miért történt velem ez az egész. Nem érdemeltem meg!

Szerencsére a gyerekeim mellettem állnak, és elítélik az apjukat, a nagyobbak legalábbis. Igaz, már tudom, hogy nem szabad ítélkezni, és rá is szükségük van a srácoknak. De tényleg nem érdemeltem én ezt meg. Miért pont velem esett ez meg, húsz év házasság után!

Nem voltam én rossz feleség, olyan voltam, mint a többi.

Húsz éve minden olyan szépnek tűnt, kedves volt, segített mindenben. Elmosogatott, velem együtt készült a különféle ünnepségekre, amelyeken részt vettem, jelmezes farsang, vagy csak együtt vigyáztunk a kicsikre a gyülekezetben. Az apukám kedvéért, aki lelkész volt, még a tisztáságra is ügyeltünk. Két év együtt járás és egy év jegyesség után mentem hozzá. Nekem ő volt az első, és neki is én!

Nem értem, mi történt.

Pár éve azt mondta, kíváncsi az újra, értsem meg. Te már öregszel, mondta, harminchét voltam akkor, neki szüksége van a változatosságra, tette hozzá.

Úristen!

Álltam a tükör előtt, és bőgtem. Vezettem, és bőgtem. Láttam egy szép párt, bőgtem. Igazságtalannak éreztem ezt az egészet. Kilátástalan harcnak, hogy küzdjek valakiért, aki már nem szeret.

Péter atya azt mondta néhány hete, hogy imádkozzam értük. Érte és a kedveséért. Jaj. Ezt nem tudtam megtenni, de nem riasztó a gondolat már, hogy érte legalább. Elvégre a gyerekeim apja. De a nőért nem tudok.

Olyan furcsa ez az egész. A helyzetem most is ugyanaz, mint korábban, egyedül vagyok a gyerekeimmel, de én más lettem. Isten megváltoztatott.

Néha arra gondolok, lehet, hogy a válás ahhoz kellett, hogy nyitottabb legyek?

Hogy jobb ember legyek?

Ez hihetetlen! Eddig azt gondoltam, a válás bűn, mint ahogy lopni, hazudni is bűn.

De Isten valahogy egészen másképp gondolkodik, elvett valamit, amihez két kézzel ragaszkodtam, csakhogy kiüresítse a szívemet. Hogy be tudjak fogadni valami egészen mást. Most Ő van az első helyen. Igazából nem vagyok szomorú. Persze, rossz egyedül, meg micsoda szégyen, hogy elhagyott a férjem, az emberek is biztosan megvetnek, miket gondolhatnak rólam, nem tudta megtartani az urát, vagy valami ilyesmit. Ha erre gondolok, a gyomrom görcsbe rándul. Inkább nem gondolok erre, és ha mégis eszembe jut, valami rossz emléket veszek elő, azért van az is.

Reggelente már előfordul, hogy nem sírva ébredek. Olyankor Jézusra gondolok. Arra, hogy szeretem Őt, meg hogy az én szenvedésem mi lehet az Övéhez képest. Tulajdonképpen hálás vagyok mindenért, ami történt velem. Csak ugye, a villa, amivel ő szeretett enni, meg a dugóhúzó… az ágyat átpakoltam, és ki is meszeltünk. A fényképét levettem a falról.

Nehéz még, de egyre többször van indokolatlanul jó kedvem.

Nyitókép: innen

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.