Emlékszem az első lakásra. Az új ház illatára, ahogy belépek a lépcsőházba, felszaladok a negyedikre, kinézek az ablakon. Minden olyan kicsi fentről, csak…

 … a ló feje nagy, ami épp velünk szemben bámul rám. Nagy barna szemek. A cigányok hozták fel, ők laknak átellenben. Három éves vagyok.

Az iskolában megilletődve ülök a helyemen, két copfom van, kezem hátul összekulcsolva. Jelentkezem, ha felismerem az „a” betűt, aztán egyszer csak összeáll minden, és miközben visz haza a busz, a város esti fényei közepette egyszer csak kibetűzöm: v-e-n-d-é-g-l-ő. Otthon ugrándozok örömömben, tudok olvasni!

Rajzolni próbálok, apa térdén ülök, kezemet finoman vezeti dolgos munkás keze, egyszer csak egy lányarc rajzolódik ki.

Tíz évesen szakácskönyvben lapozok, krumplileves, döntöm el. Hagymát pirítok, zöldséget darabolok, jaj, a hagyma odaég, belerakom mégis a zöldséget, paprikát, babérlevelet, felengedem vízzel. Megjönnek anyáék, asztalhoz ülünk, a testvérem köpköd, pfuj, de keserű, anyu arcát mustrálom, hát kislányom, a nagymamám azonban elégedetten eszi, még mindig, gyomrom összeszorul az izgalomtól, nagyon finom volt, mondja kedvesen. Bátorságot kapok.

Az első film a moziban kamaszkoromban, szerelmes leszek a főszereplőbe, aztán találok egy hasonló arcot az utcán, beburkolom plátói érzelmeim fátylába a fiút, akinek csapzott haja ugyanúgy a szemébe lóg. Sokáig azt hiszem ez a szerelem.

Rajzszakkörön az első szénrajz, megdicsér a mester, én mégis annak örülök, hogy barátokat találok, beszélgetünk hosszan a nagy posta előtt az utcai lámpák fénye alatt, később hozzánk költözik. Táskájában verses kötetet cipel. Versek, egy női retikülben, hát lehet?! Anyukám táskájában csak rúzsok, kis tükör, zsebkendő, pénztárca és kulcscsomó lapult.

Aztán a sok titkos összeesküvés, szamizdat irodalom, Andy Warhol-féle képek a szobám falán, amit később újságpapírral tapétázok ki, akkoriban, amikor fűmaggal beszórjuk a töltésoldalt. Békejel lesz belőle, tiltakozásul a hadkötelezettség ellen, közben meghal John Lennon, felvesznek a főiskolára, békát boncolok, és meglátogat az igaz szerelem.

Kézen fogva sétáltunk, május vége van, a fákon fényes zöld levelek illata kavarodik az alkonyi madárhangokkal.

Az első szívhangra is emlékszem, amit a napsütötte orvosi szobában hallok, ujjongva sétálok a lakótelepen, bennem egy élet, de hát hogyan, mi módon?! Hús a húsomból, vér a véremből.

Kitörölhetetlen pillanat: kislányom kicsit horpadt feje, a vákuum miatt az, aminek a segítségével világra jön.

Aztán a második szülésem, félek rettentően, mígnem minden váratlanul könnyedén történik, és kezemben egy törékeny test. Hároméves, amikor hangjában sosem látott távoli tájak tiszta levegőjét vélem felfedezni.

Az első taize-i ének egy kolostor tetején, alul a Duna hömpölyög, szemben villódzó esti fények, énekelünk, aztán csak csendben ülünk, éber figyelemmel hallgatjuk Őt. Vajon mit mond nekem? De csak indulatok kavarognak bennem napokig. Míg minden elcsendesül, mint egy figyelő vadállat olyan éber leszek én is, egyszerre megérzem, jelen van.

Ott áldozok először. A szerzetes kockás ingben, farmerben, elfogadva engem, a nem keresztényt, mond valamit, amit évekkel később értek meg. Szem és értelem meghajolnak a másfajta tudás előtt. Hinni kezdem a kétezer éves nagy titkot, hogy van valaki, aki szeret, hinni kezdem, hogy nem mese ez az egész, hanem valóban létezik valaki, aki önmagát adta értem, és a sok téblábolásom, vétkem, bűnöm mind napfényre kerül. Szemben állok a fénnyel, fejem fölemelem, hunyorgás nélkül nézek bele az arcba, akinek testét és vérét magamhoz vehetem. Számomra ez a legnagyobb titok.

Nyitókép: innen