Csütörtökön majdnem meghalt egy kislány a szemem láttára. Még most is a hatása alatt vagyok.

Aznap este velünk volt a zenekar, cigányzenét játszottak, én kenyérlángost sütöttem a kemencében, közben jöttek a vendégek, a gyerekek szülei. A konyhában még ott voltak a rétesek is, amivel szombatra készültünk, de azokkal el voltam maradva. A zenekar vezetője azt kérte, menjünk át Mányra három cigány emberért, akik el szerettek volna jönni – ingyen – táncot tanítani a gyerekeknek.

Ezt nem értettem, miért?! Már annyiszor jött ez a zenekar, de még soha nem ajánlottak fel ilyesmit. Először igent mondtam, rendben, jöjjenek el, mivel azonban nem tudtam végezni, már nem akartam őket. Jóska erősködött, az nem lehet, ők nagyon szeretnék.

Jó. Akkor valaki más vezessen, odaadom a kocsit. Elindult a nagybőgős meg Jóska. Nehezen találtak oda, tekeregtek össze-vissza, a cigányok már elindultak gyalog, hogy falunkba érjenek.

Háromkirályok.

Közben én rendületlenül csináltam a réteseket, mosogattam, hátul a tábortűznél szólt a zene, az emberek jöttek-mentek, megérkeztek a cigányok is.

Vidámság volt és sötétség. Amikor végeztem, hátramentem.

A gyerekeknek jó kedvük volt, egy fiú, aki elég zárkózott, felszabadultan táncolt, Kinga bő szoknyát vett fel, úgy rázta. Fél tizenegykor a zenekar pakolni kezdett.

– Még egy számot! – kiabáltuk.

Újra rázendítettek.

–Még egyet!

Megint.

Egyszer csak a fergeteges jókedvben a gyerekek elkezdtek tüzet ugrani. Mi körben táncoltunk, az eddig pihenő cigányok is felálltak, tanítottak bennünket, édesanyjuk egy telefon lámpájával világította a lábukat.

Barnus ugrotta most a tüzet, aztán Tivadar. Aztán Kinga. Aztán Eszter.

Aztán Évi, de abban a pillanatban Barnus újra emelkedett, Évit ellökte, a kislány elesett, hosszú haja pár centiméterre a lángoktól, bal kezével beletámaszkodott az izzó parázsba, éktelen sírásba kezdett, én a döbbentettől és a rémülettől sikítottam, de nem jött ki hang a torkomon – kimerevedett a pillanat – a húszéves cigány fiú, Bandi azonban kikapta a lángok közül.

Anitával rohanni kezdtünk feléjük, elkaptuk Évit, vittük a kerti csaphoz, ő csak sírt, sírt.

A zenekar abbahagyta a zenét, mi Évivel be a konyhába, a gyerekek egy része is abbahagyta a táncot és az éneket, Évi üvöltött, én idegesen valami hideget kerestem a mélyhűtőben, aztán fenn Kinga szobájában a körömvirágkenőcsöt, ahol Barnus lelkiismeret-furdalástól gyötörten az ágyon ült.

Lent folyt Évi kezére a hideg víz, megtaláltam végre a kenőcsöt, bekentük vele a kezét, felhívtam a gyerekorvosunkat, bár elmúlt tizenegy, ő felvette, mondott egy szert, amit adni kellene neki, de az nem volt. Kiderült, a körömvirág nem is jó ebben az esetben.

Kocsiba ültünk a cigányokkal, Évivel és Ágival, egy tizenöt évessel, hazavittük a táncosokat Mányra, utána elmentünk a bicskei ügyeletre.

A doktornő álmosan nyitotta ki a rendelő ajtaját, nincs nálunk a TAJ-kártyája, néztem rá, nem baj, mondta. Megvizsgálta a kezét, bekente, speciális kötszerrel bekötötte. Nincs nagy baj, a hámréteg sérült meg, mosolyogta el magát búcsúzásképpen.

Évinek útközben már jobb kedve lett, együtt elmondtunk egy Üdvözlégyet, aztán Évi vicceket mesélt Áginak és nekem. Fél egykor értünk haza, Évit lefektettem, az ágy végéhez készítettem a fájdalomcsillapítót, amit a rendelőben kaptunk, Ági és Joli, a másik tizenöt éves vele aludtak.

Leültem Anitával – aki közben mindent elmosogatott és rendet rakott – a teraszra a kerti tó mellé, Jóska is csatlakozott hozzánk. Ittam egy pohár bort, és Jóskával elmondtunk egy hálaimát Évi szerencsés megmeneküléséért.

Anita hallgatott. Amikor befejeztük, megjegyezte, hogy a barátnője édesanyja így halt meg. Lángot kapott a haja, pillanatok alatt megégett a teste.

Akkor potyogni kezdtek a könnyeim. Megittam a maradék bort, néztem a csillagokat, és Isten gondviselő szeretetére gondoltam – végtelen hálával a szívemben.

Nyitókép: innen