Agyrém, gondolja, negyvenkét évesen vár valakire, akit húsz éve nem látott.
– Eljössz velünk? – kérdezi Eszter.
– Veletek? Hová?
– Szilvásvárad. Három nap. Apuék bérelnek egy házat. Alhatunk egy szobában.
– Csak nem? És az elveid?
– Az elveim a hitemből táplálkoznak A hitem én vagyok. Egy szoba, az teljesen baráti dolog. Két külön ágy van a szoba két külön oldalán. Középen kis dohányzóasztal, rajta hamutál, a hamutál alatt szőttes.
– És a falon faliszőnyeg. Vadászatot ábrázol. Elől kutyák, hátul lovakon emberek – mondja Dániel.
– Honnan tudod?
– Nagyapáméknál ilyen volt. Ezt bámultam gyerekkorom nyarain. Lefröcskölsz? Eszter! Ne csináld!
– Miért ne? Jó a hideg víz!
– Eszter, elkaplak.
– Kapj el, ha tudsz!
– Elkaptalak – válaszolja Dániel, és ahogy megpróbál a lány kibújni a fiú szorításából, elesnek.
– Engedj el – mondja alig tiltakozva Eszter.
A fűben fekszenek. Dániel Eszter fölé hajol. Eszter szája félig nyitva, szeme lehunyva. A fiú hosszan nézi. Megcsókolhatná, nyilall belé, végre övé lehetne a lány, akivel együtt konfirmált múlt tavasszal. A lány, aki nagyon tetszik neki, az alakja, a dús fekete haja, zöld szeme, sima bőre, a hangja. Szinte beleborzong, ha meghallja ezt a fénnyel és melegséggel teli hangot. Milyen jó hozzáérni, még sohasem voltak ennyire közel egymáshoz! Nem csókolja meg.
Nem teheti. Érzi magában a vágyat, a kíváncsisága hajtja, még annyi mindent kell ismernie. Eszter komoly lány. Nem akarja becsapni. Mindennek megvan a maga ideje. Eszternek nincs itt az ideje.
Húsz évvel később.
Dániel hétfőn vért ad. Új életet kezdek, határozza el, ez nem élet, ami most van. Bár nem lehet okom panaszra, mindenem megvan. Két elrontott házasságom, két gyönyörű gyerekem, egészségesek, okosak, bár a viszonyom az egyikkel nem a legjobb. Van munkám is, van lakásom. Egészséges vagyok, vannak barátaim. Szeretek egyedül élni, szeretem, ha rend van körülöttem, szeretem a fizikai megerőltetést. De alapvetően üres az életem. Szeretnék valami hasznosat véghez vinni, mielőtt meghalok. A legjobb lenne, ha csak úgy meg lehetne halni, és a szerveimet felajánlhatnám azoknak a betegeknek, akik még élni szeretnének, gondolja, majd Eszter jut eszébe, miközben a fürdőszoba tükrében szemléli önmagát.
Jó negyvenes férfi néz vissza rá, elől őszülő hajtinccsel. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy kopaszodom. És a pocakom is nagyobb a kelleténél.
A szoba közepén lévő gyűrűhöz megy, felhúzza magát néhányszor, aztán fekvőtámaszokat csinál. Eszter nincs fenn a facebookon, legalábbis nem találta. Egy közös ismerőstől tudja, hogy a lány az Oktogonhoz közel dolgozik, és a Keletinél lakik egy férfival. Házasságban vagy csak úgy, ezt nem tudja pontosan, de azt igen, hogy nagyon szeretne gyereket, ám a férfi nem akar. Ő sem akar gyereket már, de Eszter kedvéért, ki tudja. Eszter hívő, most eljött az idő…
Oktogon.
Ha dolgozik, akkor a reggeli órákban ott kell áthaladnia, leszállnia vagy felszállnia. Dániel kedden reggel leül a kisföldalatti egyik padjára, és vár. Hét órától kilenc óráig, de Eszter nem jelenik meg. Agyrém, gondolja, negyvenkét évesen vár valakire, akit húsz éve nem látott. Kilenc órakor feljön a kisföldalatti állomásáról, kilép a napfénybe, bedobja az újságot, amit addig böngészett, az első kukába, bemegy a közértbe, vesz egy hideg sört. Hazamegy. Bekapcsolja a gépet, dolgozni kezd. Este találkozik egy barátjával, egy kocsmába mennek, politizálnak.
Reggel hatkor ébred. Ma újra, határozza el.
Fogat mos, megborotválkozik, kicsit híztam, néz álmosan a tükörbe. Ma nincs olyan meleg, mint tegnap, konstatálja, miközben kinyitja az ablakot. Hét órakor már a kisföldalatti Oktogon megállójában egy padon ül, újsággal a kezében, de most az utasokat bámulja. Hét óra harminc, néz az órájára. Valaki telefonon hívja. Ki lehet ilyen korán? A kislánya. Apa, hogy vagy? Úgy hiányzol, hallja a kedves hangot. Megbeszélnek egy délutáni találkozást.
Nyolc óra. Nyolc óra tíz. Nyolc harminckor előveszi az újságot, kilencig maradok, dönti el. Nyolc negyvenötkor azt gondolja, megbolondultál Dániel, miért hiszed, hogy itt és most Eszter meg fog jelenni? Lehet, hogy már nem is dolgozik errefelé, de az is lehet, hogy szabadságon van, hiszen nyár van. Valahol a tengerparton nyaral, és most éppen nyújtózik a forró homokon, úszni készül.
Nyolc óra ötven perckor elhatározza, még tíz percet marad, és belemélyed az újságba.
Valaki nézi. Felnéz. Eszter mosolyog rá.
– Hát te? Vársz valakit?
– Én? Ja, igen, várok. Merre mész?
– Az Andrássy útra.
– Elkísérjelek?
– Igen, de nem vársz valakit?
– Nem olyan fontos. Örülök, hogy látlak.
– Én is örülök… – mondja Eszter még mindig mosolygva. Alig változott, gondolja Dániel már állva. Milyen szép még mindig, és ez a fehér ruha jól áll neki.
Felmennek a lépcsőn, hangjukat elnyeli a szerda reggeli nyüzsgés.