Elengedni, mert felnőtt. Sose gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz.

Nemrég született, még csak most hoztuk haza a kórházból. Felöltöztettük, vadonatúj, erre az alkalomra kötött sapkát és cipőt adtunk rá, óvatosan beletettük a mózeskosárba, a zöld Škoda ablakait gondosan felhúztuk, és elindultunk a lakótelepi kis lakásba, amelynek egyik sarkában baldachinos ágy várta Daniellát. Ő azonban éktelen sírásba kezdett. Férjem rám nézett, és halkan megkérdezte. „Nem gondolod, hogy melege van?” Kinn tombolt a nyár, 38 fokot mértek árnyékban.

Babamasszázs könyvet vettem. Nemrég végeztem el egy siacu tanfolyamot. A babáknak is jó az érintés, gondoltam, és testvérem kertjében leterítettem a fűre egy pokrócot, és a leírás szerint mozgatni kezdtem apró babánkat. Daniella újfent üvölteni kezdett. Jobb szerette, ha csak úgy felveszem, és ringatom.

Megfázott. Egy éves volt, nem akart elmúlni a náthája. Orrszívót szereztünk, porszívóra szereltük, kis orrocskájába dugtuk. Nagyon nem tetszett neki.

Egyévesen elindult. Kétévesen szobatiszta lett, és folyékonyan beszélni kezdett.

Németországba utaztam, meg szerettem volna tanulni a nyelvet végre. Két hétig nem láttuk egymást. Daniella kalapban az apja karján várt az állomáson. „Adsz puszit?” Elfordította kis fejecskéjét. Három napig nem szólt hozzám.

Hat éves, amikor meglátott egy pöttyös kutyát az egyik játékboltban.

„Anyaa, vedd meg a kutyát.”

„Nem szeretném. Vettünk már hasonlót, azzal sem játszol.”

„De ezzel fogok játszani.”

A kutyát nem vettem meg, mire Daniella éktelen sírásba kezdett. Négy órán keresztül sírt, utána csak hüppögött. A bolt már bezárt, de telefonáltunk a tulajdonosnak, hogy legyen szíves nyissa ki, de ő már egy másik városban volt. Fontos nagyon, mondtuk, ő kocsiba ült, hazajött, kinyitotta a boltot, mi megvettük a kutyát, hazavittük, de Daniella továbbra is csak hüppögött, mire egy orvos barátunk jött, és kalcium injekciót adott Daniellának.

Daniella másnap megnézte a kutya hasában, mi ugat. Egy kis szerkezetet talált, amit nem bírt visszatenni.

Egy fél év múlva felhívott valaki, hogy fogadjunk be egy pöttyös kutyát. Igazit. Fényképet küldött róla. Daniella kiragasztotta az ágya fölé. Akkor már nem próbálkoztam.

A kutya azóta nincs meg, de a fénykép most is ott lóg az ágy fölött – az üresedő szobában.

Daniella költözik. Felvették az egyetemre egy másik városba.

Most nekem folynak a könnyeim, ha a szobájába tévedek.

A cipős szekrényre nézek, ahol egyre kevesebb a lábbeli: lám, eltűnt a fekete csipkecipő is!

Ha délutáni rövid álomból ébredek, mintha az ő hangját hallanám, most lép be nevetve az ajtón. „Anyaa! Mit főztél? Olyan éhes vagyok.” Mondok valamit, mire ő: azt nagyon szeretem. Leülünk, eszünk, és Daniella mesél. A villamoson történtekről, az osztályban lévő barátairól. Aztán lefekszik a kanapéra, miközben Karmócát, a fekete-fehér kandúrt simogatja, és ugrat. Én nevetek. Aztán a szobájába megy, és tanul. Eszébe jut valami, lejön, beszélgetünk. Újból felmegy.

“Mosogass el magad után!”, kiáltom. „Jó! Mindjárt.” „Raksz a tűzre?” Mindjárt, mondom most én. Majd ha te meg elmosogattál. „Nem ér zsarolni!” Veszekszünk. Este kibékülünk.

Álom volt. Nem lép be a veranda ajtaján Daniella. Én lépek ki a meleg augusztusi délutánba, minden percet sajnálva, amit sok fölösleges dologgal töltöttem, holott vele lehettem volna. Nem tudtam, hogy tizennyolc év oly gyorsan képes elillanni, mint fahéj illata a bőrről.

Nyitókép

document.getElementById(“J#1364584099bl7d8ad7d9”).style.display = “none”;