Anyu és apu összebújnak a nagy zöld rekaimén. Ennyi a házaséletük, mert anyu szerint apunak szeretői vannak.
Negyvenkét négyzetméter, másfél szoba összkomfort. A vécé a fürdőszobával együtt, a konyhában fűtés nincs. A nagy zöld rekaimé a gyerekszobába kerül, anyu és apu külön ágyon alszanak a nagyszobában, ahol a politúrozott szekrényben szüleim ruhái látszólagos rendben sorakoznak. Ez a fajta rend jellemzi életünket is.
Vasárnaponként szép ruhába öltöztetnek bennünket, buszra szállunk, és templomba megyünk, de már hazafelé az úton konok csend ereszkedik közéjük. Délben megesszük az ételt, általában csirkepörkölt (anyám mindig a hátát eszi, én azt szeretem, mi gyerekek a mellehúsát kapjuk) nokedlival, húsleves sok zöldséggel, utána barnatészta süti gyanánt. Ebéd után szobát cserélünk. Zsófival a nagyszobában kell aludnunk, amit rettentően utálunk, vasárnap aludni! Ugrálni kezdünk a csúnya barna ágyakon, nagyon jól rugózik, ezt szeretjük, végül apu berohan, hát veletek nem lehet bírni, ordítja, és kioszt két fülest, vagy letérdepeltet a szoba sarkába, térdem alá kukoricaszemeket szór.
Addig anyu és apu összebújnak a nagy zöld rekaimén. Ennyi a házaséletük, mert anyu szerint apunak szeretői vannak. Apu tagadja. Néha, amikor valamelyik kolléganője „mintha a férjedet láttam volna Jutka egy szőkével”, anyu karon ragad bennünket, elmegyünk apátok elé, magyarázza a villamoson. A végállomáson leszállunk, közel apu munkahelye. Állunk a megállóban, két óvodás némán szorongatja anyu kezét. Apu kijön, csendesen bámul bennünket. Nocsak, mosolyodik el végül, majd anyuhoz lép. Arcon csókolja. Visszaszállunk a villamosra, és hazamegyünk. Otthon csendesebben zajlik a vacsora, majd este, amikor apu megitta a sörét, és mi már elmondtuk az én Istenem, jó Istenemet, és suttogva hozzátettük, hogy add édes Jézusom, hogy ma, csak ma ne veszekedjen apu és anyu, fojtott és egyre hangosabb szóváltásra leszünk figyelmesek.
Miért jöttetek el?
Ancika látott téged!
Micsoda?! Kivel?
Egy szőkével.
Hol?
A kisbolt sarkán.
Hát ez nem igaz.
De! Nőd van, Károly!
Jutka, nincs nőm.
De, tudom. Ebből nekem elég.
Nincs nőm.
De van, ne hazudj!
Nem hazudok. Tudod, hogy téged szeretlek.
Hazudsz, tudom, hogy hazudsz. Menj el!
Nem megyek, itt élek veletek. Ez az én otthonom is.
Ebből elég! Tessék, pakolhatsz! – kiabál anyu, és elkezdi püffölni aput, mi kirohanunk a szobából, én sírva átölelem anyu lábát, Zsófi apuhoz rohan.
Hagyjátok abba! Apuuu, ne bántsd anyut!
Nem én bántom, ő ver engem, kiáltja apu.
Hogy hazudhatsz, te szemét, püfföli anyu továbbra is aput, aztán apu visszaüt.
Hagyd abba, legalább ne a gyerekek előtt.
Anyu elesik.
Ők is tudják meg, milyen az apjuk, hűtlen disznó, mondja feltápászkodva.
Nincs baj. Menjetek be a szobátokba, teszi hozzá.
Nem mész el, ugye, apu, kérleli sírva Zsófi aput.
Nem, nem megyek.
Szeretlek, apu.
Tudom, kislányom.
Anyu a fürdőszobába megy, apu kimegy a konyhába, mi Zsófival visszamegyünk a szobánkba. Lefekszünk az ágyra, húgom odabújik hozzám, csendesen sirdogál. Simogatom a fejét, míg a gyomromban iszonyú görcsöt érzek. Behunyom a szemem, és hangtalanul sírni kezdek.
