Készüljön a karácsonyra!
Olvasom a fenti mondatot az egyik nagy bevásárlóközpont hirdetési újságjában, meg azt, hogy itt a játékvásár!
Izgő-mozgó falmászó figura 890 Ft-ért, a tűzoltóállomás meg csak 5 490-be kerül, de a mászó-sétáló babát már tényleg érdemes megvenni, mert az ára: 11 490 Ft.
Gyerekkoromra gondolok.
Vártam a karácsonyt mindig, és tényleg a babák miatt.
Az elsőt egészen korán kaptam, még pislogni sem tudott, viszont volt két szőke copfja. Katinak neveztem el. A másodiknak hosszú szőke haja volt, rózsaszín ruhája, őt Áginak hívtam, ő már alvós baba volt. S a harmadik? Amarilla lett a neve kedvenc mesehősöm után, ő is le tudta csukni a szemét, ha mellettem aludt. Ezek a babák bearanyozták szegényes karácsonyunkat, amit a Jóisten tett szebbé a sűrű hóeséssel, amit sokszor ajándékozott karácsony estére.
Aztán voltak karácsonyi égőink is, amelyekben parányi folyadék lebegett, ami a meleg hatására buborékozni kezdett. Kopottas konyhaasztalunkra ilyenkor szép abrosz került, és rá finom sütemények, zserbó, mákos és diós bejgli. A diót mi, gyerekek törtük. Utáltam.
Elmúltak a régi karácsonyok, de sokáig az hittem, a tárgyakat még ma is várom. Azóta kaptam karácsonyokra porszívót, botmixert, bordó kardigánt arany gombokkal, fekete pulóvert angórából, csizmát, sálat, sapkát, kesztyűt, könyvet, terítőt, konyharuhát, aromamécsest illóolajjal. Megkaptam a szépen vagy kevésbé gondosan becsomagolt tárgyakat, kibontottam, és… örültem kicsit.
De nem annyira, mint amikor valaki kézzel kötött sálat, saját maga által fűzött nyakláncot, saját kezével – magokból kirakott képet adott.
És annak örültem legjobban, amikor azok, akiket nagyon szeretek, egy ünnep alkalmából felmásztak velem egy magasabb hegyre, aminek a tetején egy szép kápolna állt. Vagy eljöttek velem színházba, moziba, esetleg elmosogattak, és kitakarították a konyhát.
Pedig akkor még semmit nem tudtam a szeretetnyelvekről, arról, hogy emberi kapcsolatok százezrei mennek tönkre azért, mert az egyik fél nem „beszéli” a másik szeretet-nyelvét.
Mert az egyik „tárgyakkal szeret”, vagy csak szivességeket tesz, vagy csupán megérinti a vállad, vagy megölel, amikor elmegy melletted, vagy szavakkal dicsér, de te ezt nem érted.
Mert lehet, hogy te úgy nőttél fel, hogy vertek, így az érintésre összerezzensz. De az is lehet, hogy az apád sokszor dicsért, és most is milyen jó lenne, ha a férjed ezt tenné. De ő szó nélkül meleg vacsorával vár, és kitakarítja a fürdőszobát, sőt még be is vásárol. Csak épp nem mond semmit az új ruhádra, hajadra, munkahelyi előremeneteledre.
Férjed talán csak vár arra, hogy egyszer kitisztítod a cipőjét, kivasalod az ingét, egyszer te várod őt megterített asztallal, mint ahogy annak idején az anyja. Ma is emlékszik, ha behunyja szemét, az apja halála utáni első karácsonyra. Alig múlt tizennyolc, amikor belépett az előszobába, és amolyan havasan megölelte az anyját, a testvérét, majd lerázta magáról az apró hópihéket, felakasztotta a kabátot, levette a cipőt, a kályhában ropogott a tűz, az asztal megterítve, csak gyertyák égtek a szobában, zene, F. E. Bach halkan szólt. Ma is érzi a sült liba illatát, és látja anyja melegbarna, figyelmes szemét.
Látja, és álmában néha anyja szeme helyet cserél a tiéddel, és csak vár, hogy mindezt észrevedd, és szeresd végre.