Sokáig gondolkodott rajta, vajon hol rontotta el? Rosszul választott? Akkori énje szerint a lehető legjobban.
Nem volt őszinte? Igen, ez már közelebb jár az igazsághoz. De hogyan is lehetett volna őszinte, amikor saját érzéseit sem ismerte?
Nemrég olvasott egy idézetet: „Van, aki azért képtelen a házasságra, mert úgy született. Van, akit az emberek tettek a házasságra alkalmatlanná.” (Mt 19,12) Ez az, nyilall belé, alkalmatlan a házasságra. Arra a bensőséges kapcsolatra, amire a szívében legjobban vágyik.
Miért is? Mert… képek villannak emlékezetében.
Anyaméhszerű állapot. Biztonság és béke veszi körül. De érzi már, eljött az idő, mennie kell. Hajnalban érkezik a világra, ismeretlen, kedves női hang fogadja. Egy másik azonban, akire egész lényével figyel, nem örül neki. „Kislány?” „Igen, gyönyörű!” „Mutassa! Aha…”
Anyja nem akart gyereket, mert maga is gyerek volt még. Nem kor szerint, de érzelmeiben. Talán túl sok szaros pelenkát mosatott vele az édesanyja, vagy csak túl korán felkeltette, hogy dagassza vele a kenyeret? Ötévesen fél négykor keltik, teknő mellé állítják, kis kezét a fehér masszába nyomják. „Gyúrjad, látod, így kell!” Tizennégy évesen nem engedik középiskolába, mert kell a dolgos kéz otthon. Tizenhat éves, amikor ősszel apja és lánya kimennek a kukoricaföldre guberálni. Megraknak egy kiskocsit, ami nem gurul, kerekei mélyen beleragadnak a sárba. Édesapja a kocsi elé fogja. „Húzzad, Rozika! Húzzad már, na!” Rozika nem húzza, mert nem bírja. Apja ostort vesz elő, üti lánya hátát. Nagy nehezen kiérnek az útra. Rozika zokog. Otthon levelet ír a nagymamájának, hogyha nem viszik el innen, öngyilkos lesz. A nagyszülők megérkeznek, és Rozika Szegedre kerül.
Rozika másodikos gimis, amikor megismerkedik a férjével, az ő édesapjával. Húszévesen menyasszony. „Rozika, ugye lesz sok gyerekünk?” „Hát, persze” válaszolja riadtan.
Sok gyerek? Még a gondolattól is verejtékezik.
Éhes. Rozika nem eteti, mert nincs teje. Egy fiatal cigányasszony teszi mellére a kórházban. Otthon tápszert kap, és anya egy nénihez viszi, aki napközben vigyáz rá, míg ő dolgozik.
Anya egyre többször kap be egy-egy nyugtatót, mert ideges a férje, az ő apukája miatt, akiről azt gondolja, megcsalja őt. Ilyenkor nem veszi fel a kiságyból, ha sír. Majd abbahagyja, gondolja. Ő meg gyorsan megtanulja, hogy a vágyai nem érdekesek.
Még nincs egyéves, amikor úgy dönt, nem eszik. „Az nem lehet, hogy anya, ez a jó és szép és illatos fiatal nő nem ad. Igazából nem is vagyok éhes.” Riasztó soványságát a védőnő veszi észre, kórházba viteti.
Anya lelkiismeretesen látogatja a gyerekosztályon. Amikor hazahozzák, az apai nagyszülők vigyáznak rá. „A nagymamád nem szeretett téged”, hallja később anyját. Ő nem emlékszik a nagymama mozdulataira, aki nem szerette őt, csak a nagypapáéra, aki sokszor kézen fogja, ölébe ülteti. A nagypapa, akiben bízik, négy év múlva meghal. A temetésre nem viszik el. Ül otthon a nagy sárga fotelban, bámul ki az ablakon, kicsi gyomra görcsbe rándul. Érzi, valami jóvátehetetlen történt.
