Az én babámnak zöld szoknyája is lesz – suttogja este Laura a nagy, zöld rekamién.
– Az enyémnek meg sapkája. Piros – válaszolja Noémi.
– Az enyémnek is lesz sapkája.
– Anya nekem is varr majd.
– Az én babámnak is lesz majd szoknyája.
– Neki is zöld – suttogja Noémi is.
– A tiéd ne zöld legyen, jó, Noncsika? Legyen inkább kék!
– De én zöldet szeretnék!
– Hallod?
– Mit?
– Anya és apa megint veszekednek.
– Nem akarom, hogy veszekedjenek – válaszolja síróssá vált hangon Noémi.
A két kislány elhallgat. Lábujjhegyen pipiskedve kinyitják az ajtót, kilépnek az előszobába, és fülüket a nagyszoba ajtajához szorítják.
“Megint nem jöttél haza időben”, hallják a fojtott suttogását anyának. “Benn kellett maradnunk. Túlóráztunk.” “Nem hiszem el!” “De, Rozika, hidd el! Miért hazudnék?” “Mert nőzöl!” “Ezt honnan veszed?” “A Margitka mondta, látott múltkor.” “A Margitka nem láthatott, mert ez nem igaz. A múltkor azért jöttem haza később, mert megittunk egy sört a haverokkal a Kispipában.” “Mindig én megyek a gyerekekért, pedig te kettőig dolgozol, én meg fél négyig. Hogy lehet, hogy soha nem érsz oda időben?” “Jaj, hát nem mindegy? Az a fő, hogy mire hazaértek, már én is itthon vagyok.” “Elegem van ebből, Zoltán!”
– Hát ti meg? Mit kerestek itt? – nyitja ki az ajtót apa, mire a két kislány befut a szobába. Apa utánuk, és mindkét gyerekének ráver a fenekére.
– Adok én nektek hallgatózni! – kiáltja.
Laura szíve hevesen dobog. Apa kimegy. Noémi halkan sírdogál. Laura megkeresi húga kezét a paplan alatt, és magához szorítja.
