Egy házasság története 8. – Végre tavasz!

sta_a_fben 
Kilép a verőfényes napba. Végre tavasz van.

Kibújik a papucsából, végiggyalogol az éles fehér kavicsokon át a túloldalra, a puha, még harmatos fűbe, az apró sziklakert mellé. Nyújtózkodik, mélyeket lélegzik, ahogy a jógán tanulta, majd pizsamában lefekszik a földre. Szemét lehunyja, csak a hangokat figyeli. A szomszédban beindul egy motor, valaki kiált, s a madarak. Nappal szinte észre sem veszi, mennyi madár él körülötte, de most! Micsoda zenebona! Nem ismeri őket, csak rövid éles füttyök jelzik, hogy egyikük egy kövér kukacot talált, másik a reggelt üdvözli vagy a napot, ami melegen körbeöleli a kertet, nem hagy ki egyetlen fűszálat, bokor között megbújó apró bogarat sem. Milyen jóságos a nap, tényleg olyan, mint ahogy Isten szeretheti ezt az egész világot, konstatálja magában.

Felül, a napba néz. Hunyorog. S hirtelen megérzi, hogyan lehetséges az, hogy Isten mindig tudja, mire van szüksége neki, Vikinek, Évának, Tibornak, Lőrincnek, Péternek, a szomszédnak, és nemcsak tudja, de valahogy össze is hozza a dolgokat. Empátia, mondta egyszer Péter. Nem, inkább intuíció, helyesbített Viki. Nem, egyik sem, és mindegyik.

Hát minden Egy lenne, ahogy a keletiek mondják?

Istenben létezünk. Igen, csak így lehetséges, ha Isten itt minden, és én, amikor harmatos fűben gázolok, valójában Istenben gázolok, fogalmazza meg magában. Ráadásul Isten nemcsak a teremtett világ, de személy is, bár ezt végképp nem tudja Laura, hogyan történik.

Feri jutott eszébe, aki válása után egyszer viccesen megkérte a kezét. Feri filozófus, az egyetem tanít. „Gyere hozzám!” „Igen?!” „Figyelj, jól járnál velem. Jól kártyázom, jól zongorázom, és szívesen vágok fát.” „Aha.” „Nem aha, jössz vagy nem jössz? Jó, csak vicceltem. Tudom, neked fontos, hogy higgyek Istenben, meg ilyesmi.” „És?” „Hiszek. Vagyis valószínűleg van Isten, ezt amerikai filozófusok állapították meg. Pontosabban azt, hogy inkább lehetséges, hogy van Isten, mint az, hogy nincs. Hetven százalékkal több az esélye. Na, így már oké?” Laura a hasát fogta a nevetéstől. ”Hát persze, így már teljesen oké.” Nem ment hozzá, mert Feri a bort is szerette, ő meg akkor még és sokáig nem tudott túllépni a válásán. Hurcolta, mint valami ócska zsebkendőt hordoz az ember a táskájában, ami tele van lyukkal, de hátha jó lesz még valamire, ezért nem dobja ki. Nem lett jó végül, amit néhány év múlva be is látott, és egyszer csak elengedte Bálintot. Most jó érzéssel gondol rá, ha rágondol. Pontosabban azt a kis szobát látja képzeletében, ahol Bálint az egyetem alatt lakott. Régi kaszárnyaépületben volt az apró lakás, négy méteres belmagassággal, régi bútorokkal, sok nevetéssel, odabújással, öleléssel.

Vidáman felül, Lezi odasettenkedik hozzá, simogass meg, mondja a tekintetével. Végighúzza ujját a fehér, sima szőrön, a kutya hálásan a farkát csóválja, majd egy macska után kap.

Laura feláll, nyújtózkodik, óvatos léptekkel visszasétál a kavicsokon, belép a házba.

Nyitókép

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.