Annyi minden történik mostanában, mégis feltűnik olykor egy-egy emlék a múltból.

Tizenöt évesen már egyedül él, esténként moziba jár, hogy csökkentse azt a fájdalmat, amit az üres lakás látványa okoz. Egyszer a Hold című film után meglát egy fiút az utcán, aki hasonlít a főszereplőre. A fiúnak hosszabb fekete haja van, ami néha a szemébe lóg. Laura az erkélyről nézi, ahogy a focipálya mellett tántorog. Egy-két évvel lehet idősebb, mégis, mintha szinte folyamatosan részeg lenne. Ezt nem érti pontosan, bár anya is mostanában többször részeg, és apa is sokszor ivott egy-két üveg sört a híradó alatt.

Anya ekkor már egy tanyán él a szerelmével, aki miatt elhagyta őket. Az ő szép anyukája, aki korábban manikűröztette a körmeit, míg felcsavart hajjal a fodrászszalon búrája alatt ült, és ő Nők Lapját lapozgatott; anya, akinek piros műbőr cipőjéhez ugyanolyan bőrből készült retikült passzolt, és tört fehér kiskosztüm, piros klipsz, piros gyöngy nyakék. Most árokban hever bevert orral. „Nem tudod, kislányom, miken megyek keresztül.” Laura nem tudja, csak mérhetetlen undort érez és szégyent. Az iskolában senkinek nem mondja el, hogy az ő szülei elköltöztek a lakásból, csak az osztályfőnöke sejti, hogy a kislány valamiért más, mint a többiek. Saját maga varrta ruháival és mérhetetlen szorongásaival kitűnik, pontosabban eltűnik a többiek között. Igyekszik láthatatlanná válni. Hallgatagsága egyedül a rajzszakkörben oldódik valamennyire. Szerda esténként bemegy a belvárosba, és rajzol. Pasztellal, szénnel és grafittal.

„Kicsit több árnyékot a nyakra” mondja tanára. „Igen, nagyon jó… gyertek, nézzétek meg!” A többiek köréje gyűlnek, nézik, mutogatnak. A szakkör után egyikük, Éva megvárja őt a villamosmegállóban. Beszélgetni kezdenek. Éva táskájában verseskötet lapul, József Attila.

Hogy lehet, hogy egy női táska verseket rejt? – morfondírozik magában Laura hazafelé menet. Anya táskájában szépen vasalt zsebkendő, rúzs, púder és kistükör lapult a lakáskulcs mellett.

Évával következő szerdán újra találkoznak. Ő az első, akinek elmondja, a szülei nem élnek velük. A lány, aki másodikos egy másik gimnáziumban, kíváncsi lesz Laurára. Laura pedig hamarosan megtudja, hogy Botondnak hívják a fiút, akit ő látni szokott, és aki mellesleg Éva osztálytársa.

Éva séta közben gyakran verseket szaval. „Az Isten itt állt a hátam mögött / s én megkerültem érte a világot”. J. A. a kedvence.

Laurának különösen megtetszik egy versszak. „A semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szeliden s nézik, nézik a csillagok.”

Most, hogy megszületett a kicsi Adél, újra előveszi J.A.-t. Nem tudja, miért boldogtalan, csak sokat sír. Melegségre vágyik, holott neki kellene melegséget adnia. Biztonságot sugároznia, felelősséget éreznie. Mintha nem nőtt volna teljesen fel, konstatálja újra, és az arcát, gyerekarcát vizsgálja hajnalban a tükörben.