Hedda Gabler gyerekkora örök rejtély marad számára, de a sajátjával sincs teljesen tisztában. Hogyan is lehetne egy másik lélek titkait feltárni? Bárha Isten Egy, akkor mi mindannyian benne létezünk, valahol mi is érzékeljük a másikat.
Jung tudatalattija jut eszébe. Vajon ő is erre gondolt? Ez a nagy közös valami, a tudattenger, amiben a rezdülések nem maradnak válasz nélkül. Ha én gondolok rá, azt ő megérzi, és válaszol. Milyen egyszerű lenne, telefonra se lenne szüksége. De hát nem is volt sokáig telefon, még otthon sem, mégis mennyi mindent megélt.
Június van, meleg nyári nap, mint harminc évvel ezelőtt, amikor az első magas sarkú cipőjében, a fehér műbőr szandáljában ténfergett a tornapálya forró betonján. Hajában dauer, amitől egy kicsit szőkébb lett, szoknyája szűk, fekete, hátul felhasítva, mint a nagylányoknak, szeme kihúzva, de hát már ő is nagylány. Szép akart lenni, ez a nap az övé, csak róla szól. Vagy mégsem, hiszen anyu most olyan vékony, és egyszerre boldog és boldogtalan. Szerelmes, Laura tudja ezt, mert anyu elmondta neki, és azt is, hogy kibe, meg hogy szerelmeskedni szokott azzal a férfival, és az nagyon jó anyunak. Laura nem tudja pontosan, mi az “szerelmeskedni”, igaz, van otthon egy könyv, Szex, szerelem, család, amikor szülei nincsenek otthon, szokta olvasgatni, de nem ért belőle semmit. Egyszerre örül is anyu boldogságának, de szorong is.
Apu mosolyog, nem vesz tudomást anyu boldogságáról, nem keresi az okot, azt gondolja, elmúlik, hiszen ő is volt szerelmes, az is elmúlt. És itt van ez a nő, az ő csinos felesége, aki bár nem olyan, mint a nővérei, vékonyabb, és másképp szép, de szép, és hát itt a két gyerek, a kicsi, édes Noémi, és Laura, aki konok, és engedetlen, néha nem érti, Isten miért bünteti őt egy ilyen gyerekkel, aki ráadásul lány. Igen, fia nem született, talán az első az lett volna, de az nem sikerült.
Apu nem veszi észre Laura vágyát arra, hogy szeresse őt, hogy neki akar megfelelni, anyutól csak gyöngédségre és figyelemre vágyik, most már inkább figyelemre, az ölelést hárítja. Apu pillantásától viszont sokáig függ. Laura problémásan, bizonytalanul kapcsolódik önmagához, nem képes lemondani a szorongásait ideiglenesen megszüntető jó érzésről. És azt sem tudja még, hogy az önbecsüléshez nem a kisebbrendűségi érzéseink tompításán keresztül vezet az út.
Apu nem elég független és érett, így a határokat sem tudja tartani sem belül, sem kívül. Kiszolgáltatottsága miatt ellenőrzi gyerekeit, feleségét, akik mind kicsúsznak majd a kezéből. Ez apu egyik tragédiája.
Laura nem tudja még azt sem, hogy apja is társfüggő, mint ő, csak ő a nagymamától függ, aki majd százéves korában hal meg, túlélve az ő apukáját, akivel különös körülmények között egyszer majd kibékül, és elhiszi végre, hogy szereti őt.
Hogy szerette őt.
A forró betonon mindezt nem érzi, csak apja meleg pillantását érzékeli.
Virágokat kap a nagymamától, és keresztanyutól, meg némi pénzt, amit szép ruhákra költ, és kár, hogy a lelki békét nem lehet pénzért megvásárolni, az Isten ajándéka, szóval békét szívesen venne még a boltban, meg türelmet, meg igazi szelídséget, amit nagyapja szemében látott sokszor. Az jó volt, fürödni benne.
Gaudeamus igitur, iuvenes dum sumus…
Laura hallja a éneket, és sír, mert érzi, valami véget ért, és majd valami egész más kezdődik abban a nagy gimnáziumban, ahová felvették őt, és ahol senkit nem ismer, de a könnyek szorongását is oldják, hogy mi lesz így, hogy anyu, meg apu.
Álljatok egymáshoz közelebb, kiáltja most nagybátyja. Csinálok egy fotót rólatok.