Azt hiszem, nem tudok tovább együtt dolgozni veled. Kezdesz elveszni, nem veszed észre?!
– Hová lett a személyiséged, az akaratod? Hol vagy te?! Hol van az a csomó minden, ami te voltál, az ötleteid, a vágyaid, a ruháid, a barátaid, a gondolataid? Nem veszed észre, hogy szolgálod ezt a férfit?! Hogy tudsz így élni? Én biztosan nem tudnék.
– Neked szükséged van önmagadra, Kamilla.
– Igen, szükségem van, hogy őrizzem magam, hogy elhatárolódjak. Hogy vonalat húzzak magam köré, ahová a társam nem jöhet be. El akarok bújni néha, csak magammal foglalkozni, belülre figyelni. Kizárni a gyerekeket, s kizárni őt is.
– Értem. Én viszont évekig éltem egyedül, és nagyon is el voltam határolódva. Önálló voltam, én találtam ki mindent, és meg is csináltam. Nem kellett senkihez sem alkalmazkodnom, figyelni a kívánságait, lesni, mi esik jól, vagy mit utál. Nem kellett feladnom magamat kicsit sem, a legapróbb dolgokban sem. Nekem ezt most meg kell tanulnom. Bevallom, nagyon nehéz. Ez az örökös éber figyelem, készenlét, és ez még mind nem elég. Nem tudnám elfogadni őt, a gondolatait, az akaratát, ha Isten nem segítene.
– Engem ez is zavar, hogy annyira ráhagyatkozol Istenre.
– Nem elég ráhagyatkoznom, dicsőítenem is kell azért is, ami nem tetszik nekem. Hogy most nem hív el, hogy nem oda megyünk, ahová szeretném, vagy nem akkor, amikor szeretném. Ilyenkor arra gondolok, hogy Isten, bár személy is, de mégis jelen van mindenben, mindenről tud, minden valahogy mégis az ő beleegyezésével történik. Az is, amit nagyon nem szeretnék. Ilyenkor hálát adok érte, és elengedem azt a dolgot. Az a furcsa, hogyha ez megtörténik bennem, valahogy átalakulnak a dolgok is. Valahogy mégis az valósul meg, amit szerettem volna.
– Hiányzol. Keveset vagy itthon. Más így minden, nekem te jelentetted ezt a falut, most valahogy üres lett.
– Megölelhetlek?
Állnak a konyhában, és hosszan ölelik egymást. A beomló napsütésben a teáscsészék árnyéka virgoncan nyújtózkodik az asztalon.
