Számított rá, hogy meghal, de nem gondolta, hogy ilyen hirtelen.

Elmúlt kilencven éves, kis töpörödött öregasszony lett belőle, aki alig akarta megismerni.
„Mamikám, jól vagy?”, kérdezte az ágya szélére ülve, kezét kezébe fogva.
„Te vagy az, Árpikám?”
„Én, Mama.”
„De jó, hogy itt vagy! Hogy eljöttél. Olyan ritkán jönnek a többiek…”
„Jó itt neked, Mama?”
„Igen”, bólintott Mami, akinek jó volt az otthonban, mert nem volt egyedül. Szobatársával sokat beszélgettek a régi időkről, a férjeikről, az unokákról. Ő sokat beszélt Árpiról, aki a legkedvesebb volt számára gyerekkorától kezdve. Árpi nagy, erős ember lett, akit családjának egy része kiközösített válása miatt.
Régen volt a kisvárosban, ahol felnőtt, ahol először szerelmes volt… utoljára éppen Mami temetésén. Eladták a lakást, ahol Mami utoljára lakott, ki kell pakolni, holnap jönnek az új tulajdonosok.

Milyen furcsa a szoba, másra emlékszik, vagy csak a lemenő nap sárga fénye aranyozza be a falakat? Minden lágyabb, titokzatosabb, szomorúan édesebb.

Valamit csak hagytak itt a többiek… egy fényképet szeretett volna valójában, amin apa, nagyapa és Mami állnak egy lugas előtt a negyvenes évek végén. Apa karon ül, nagypapa karján, Mami belekarol férjébe. Ősz van, Mamin hosszú ruha, haja feltűzve, boldogan mosolyog. A fénykép apró keretben sokáig függött a másik lakás előszobájában, ő kicsiként sokszor meg-megállt, bámulta azt a régi világra nyíló apró ablakot.
Hol lehet a fotó? – morfondírozik, tekintete körbejár a lakás üres terein. A falak csupaszok, fényképek sehol, a szekrények kipakolva, néhány koszos ruhadarab hever a fürdőszoba kövén. Maminak már nem volt ereje kimosni őket, a mosógépet egyik unokatestvére hamarabb elvitte, a hűtőszekrényt szintén, egy másik rokona az evőeszközöket, a tányérokat, a lábosokat tette magáévá.

„Egy fotót keresek, kislányom”, mondja lányának, aki itt van vele. Ő is szerette a Mamit, a dédunoka.
„Tudom, apa. A lugasosat…”
„Igen…”

A lány karcsú alakja hajladozik, ő is keresi a fényképet, vagy valamit, ami apja szívét felmelegíthetné.

Feslett szőnyeg mellett egy régi retikül hever. A lány leül, kíváncsian kinyitja. Megsárgult papírlapok, lejárt receptek mellett egy kis horgolt szütyőben, apró rongydarabba csomagolva két gyűrű pihen.

„Nézd csak, apa!”, kiáltja, mire Árpi odafordul.
Óvatosan kezébe veszi Mami és nagypapa eljegyzési gyűrűit.
„Köszönöm”, mondja, magához húzza lánya fejét, és megcsókolja.