„Anya, én veled szeretnék szánkózni. Te puha vagy, és sokat nevetsz.”

Az ő gyerekkorában nem síelt senki, csak a tévében látta, hogyan ereszkednek le a versenyzők a hegyoldalról, néha kilencven-száztíz méter per óra sebességgel. Mostanában a bicikli fékét is megnyomja, ha a falu nagy dombján az állomás felé teker. Aztán egyszer csak várni kezdte a kirándulást. Végre a nagyobb gyerekei is ott lesznek, akik már külön laknak, s együtt lesz az egész társaság, gondolta.

Kedden megbetegedtek. „Eljöttök azért?” kérdezte a telefonban, amikor felhívták az orvostól kijövet. „Persze, csak nem síelünk.” Néhány óra múlva a gyerekek apukája, volt férje is beszélt vele. „Hogy képzeled, hogy elviszed magaddal őket?! Felelőtlen vagy, betegek.” „Kiszállnak az autóból, és bemennek a házba. A hegyi levegő amúgy is gyógyít” próbált érveket találni. „Értsd meg, nem lenne jó. Felhívom a lányokat!” Felhívta. Kis idő múlva újra csöng a telefon. „Anya, mégsem megyünk.” „Az nem lehet, olyan jó lenne, együtt lennénk végre…” „De nekem kínzás lenne, imádok síelni, s csak nézném a kipirult arcokat… Önző vagy, anya. Gondolj már rám is, ne csak magadra!”

Még másnap is sírva fakadt, amikor arra gondolt, hogy nem lesznek együtt. „Istenem, mindenért dicsőíteni kellene téged, dicsőítelek hát, hogy a lányok betegek, és nem jönnek velünk. Én nem látom a te céljaidat, de bízom benned.” Lehet, hogy balesetet szenvedtek volna, vagy ki tudja, próbálta nyugtatni magát, de csak nehezen talált békét.

Szerda este megérkezett a testvére a családjával, három kisebb gyerekkel, hogy csütörtök reggel mindenki együtt induljon. Csodálkozott, hogy az autóban hogyan fér el ez a sok minden, sisakok, csizmák, bakancsok, cékla, alma és az apróbb és nagyobb bőröndök.
A szállás mindössze száznyolcvan kilométerre volt a házuktól. Házigazdájuk, a hetvenéves Anna beszélt magyarul. „Tegnapelőtt vitték be a férjemet a kórházba. Magas láza van.” Anna szomorú volt, egész nap a házban volt kutyájával, egy kis fehér ebbel, és facebookozott. Utolsó este pudingot csinált nekik, a tetejét földieperrel díszítette.

Kipakoltak, ő a kicsikkel szánkózni indult a sípálya melletti magas szánkódombra. A kilencéves Sári a második lejövetelekor nekiment egy apukának, aki középen beszélgetett egy anyukával. Az apuka felrepült, csinált egy szaltót, és a fenekére huppant. „Jól van a kislány?” kérdezte Sáritól, aki rémületében a pálya szélére szaladt, és két órán keresztül meg sem mozdult.

A nap tűzött, s bár hideg volt, a szánkózások között a domb tetején kifeküdt a hóra. Furcsa boldogság járta át ilyenkor a testét, egész addigi életében semmihez sem hasonlítható érzés, amit talán a hideg tiszta levegő okozott, talán a napfény, ami egyszerre volt hideg és melengető. „Uram, köszönöm neked az ajándékaidat.”

Másnap a párja síelni tanította őt is, a hétéves Bálintot is, és a kisfiú apukáját is. A férfi, Pieter, komoly üzletember, felvette a sílécet, és hanyatt esett. „Jaj, nem tudok felállni.” Szégyelli, de nevetni kezdett. Segítséggel sikerült csak neki. Felmentek a dombra, a párja megmutatta a hóekét, kinyújtotta a síbotját, amibe belekapaszkodott, és elindultak. Néha begyorsult, ilyenkor elengedte a síbotot, és leült a fenekére, de még így sem állt meg egyből. Egy óra múlva érezni kezdte a síelés ízét. Bálint és az apukája még maradtak, néhány óra múlva már egyedül jöttek le egészen magasról – hóekében.

Ő besétált a házba, ahol a testvére éppen fánkot kelesztett. Hurka, kolbász, krumpli, sütőtökkrém leves, fánk, saláta – nem éppen böjti ételek. Asztali áldás.

Harmadnap délben a hóban játszott a kicsikkel. A hetvencentis hóban Sári hó-házat vájt, Peti a legkisebb Rontó Ralfot játszik, amit előző délután néztek. „Legyél itt, és védd a területedet!” Védi, aztán birkóznak. A nap süt, újra ráfekszik a hóra, és lehunyja a szemét. „Veled vagyok a világ végezetéig”, jut eszébe az igevers.

Peti kérleli az anyukáját. „Gyere velem szánkózni!” „Jó, de nem lenne jobb inkább apával?” „Nem, én veled szeretnék. Te puha vagy, és sokat nevetsz.” Testvére végre rááll. Szánkózik a fiával, aztán lassan összepakolnak. és elmennek egy nappal hamarabb, mint ők.

Este egyedül marad a házban, a többiek kimennek egy esti síelésre, ő filmet néz. Később úgy dönt, még egyszer kimegy a szánkódombra. Útközben találkozik a többiekkel, akik hamarabb jöttek be, elfáradtak. Még égnek a hatalmas reflektorok, amikor megérkezik. Egyedül van, de nem fél, újra lefekszik a hóba. Egyszerre boldog és nagyon boldogtalan. Petike mondatán gondolkozik, azon, hogy milyen egy jó anya egy kisgyerek szemével: „Te puha vagy, és sokat nevetsz.”

„Közel van az Úr a megtört szívűekhez, a sebzett lelkűeket megsegíti” – mondogatja magában, mert fel szeretne végre nőni, és éretten szeretni.