Napló 6. – Elvitte a szél

tengernel
Adél elmegy, itt hagy, itt hagy, elveszítem, zokogom hangtalanul, pontosabban nyelem a könnyeimet a Liszt Ferenc repülőtér 2-es termináljának várótermében várakozó arabok, zsidók, angolok, ukránok, oroszok között.

Kata Rékával egy fehér lepedőre hatalmas kék betűkkel Visszavárunk, szeretünk feliratot rajzolt és egy kisebb kék szívet a lepedő aljára. Zsuzsi Adél kabátját cipeli könnyes szemmel. A kabát már nem fért a bőröndbe, és Angliában hűvös van.

(Anya, ezt vigyem?
Hány pulóvered van?
Három kardigán és egy pulcsi.
Elég lesz szerintem.
És ezt? Nézd, ez a kedvenc ruhám.
Szép. Elviszed?
Nem tudom. Ezt vagy a másikat, igen. Ezt a szürkét is nagyon szeretem. Melyiket vigyem? A szürkét, vagy a virágosat? A virágos új.
Tényleg szép. Melyikben érzed magad jobban?
A szürkében otthonosabban. De a másik gyönyörű.
Annyi minden változik körülötted. Én azt a ruhát vinném, amelyik otthonosabb. Legalább az legyen ismerős.
Sírsz?
Sírok.
Tegnap apa is sírt. Tudod, miért megyek el?
Nem tudom, szipogom. Miért?
Kalandvágyból.
De visszajössz, ugye?
Apa azt szeretné, ha nem jönnék vissza. A helyzet miatt.
Milyen helyzet, kiáltom felháborodottan. Éppen ő beszél?! Hisz mindene megvan.
Nem, nem arra gondol. A politikai helyzet miatt. Szerinte itt baj lesz. 
Nem lesz baj, ez egy élhető ország. Nézz körül, az almafa tele almával, a diófa roskadozik a diótól, tiszta forrásvizet ihatsz. Nem nélkülözünk, én itt szeretném az unokáimat ölelni.
Anya, nekem is nehéz, hagyd már abba.
Visszajössz, ugye? Ígérd meg, hogy visszajössz. Apád nem tudja, mit beszél. Épp ő, aki annyira szeret téged. Meghalna, ha nem jönnél vissza.)

A lányom előtte kifestette a szobáját, gondosan mindent elpakolt, pontosan két szoba ( egy pesti, ahonnan hazaköltözött, és egy gyerekkori) cuccát egybe préselte úgy, hogy egészen élhető közeget teremtett.

(Anya?
Igen?
Majd locsold meg a virágaimat.
Jó.
Hetente egyszer. És néha takaríts ki.
Jó.
És a ruháimat Kata felveheti. Vagyis nem, de úgyis fel fogja venni. Ne sírj. Majd skypolunk.)

Igen, tudom, mondom, és csak magamban teszem hozzá, hogy az nem olyan. Nem fogom látni az arcod, nem érzem az illatod, nem veszekszünk, nem fogunk összefutni a Jászain, és nem fogod összehúzni a mandulavágású szemed, ha nevetni fogsz. Vagyis mindez meg fog történni, csak több ezer kilométerre innen, egy másik városban, amelyik majdnem akkora, mint Szeged, csak az óceánra nyílik.
Szeretem az óceánt. Ettől kicsit felvidulok.

Az óceán partján fogsz élni?
Igen.

Szeretem az óceánt, mondom hangosan, és a francia partokra gondolok, ahol Adél apukájával megismerkedésünk hajnalán egyszer órákig üldögéltünk.
Fújt a szél.
Plymouth

1. kép,   2. kép

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.