Elkezdtem a Bibliát olvasni, szisztematikusan, minden nap egy kicsit, egy bizonyos rendszer szerint. Most az Ószövetséget böngészem, Jeremiás könyvét.
Megtagadták az Urat, és azt mondták: Nincsen ő, és nem jöhet ránk veszedelem: sem fegyvert, sem éhséget nem látunk!”„Mert csak ha valóban megjobbítjátok a ti útaitokat és cselekedeteiteket; ha igazán ítéltek az ember és felebarátja között; Ha jövevényt, árvát és özvegyet meg nem nyomorgattok, és ezen a helyen ártatlan vért ki nem ontotok, és idegen istenek után sem jártok a magatok veszedelmére; Akkor lakozom veletek ezen a helyen, a földön, a melyet a ti atyáitoknak adtam, öröktől fogva mindörökké.”„Íme, én hozok rátok messzünnen való nemzetet, oh Izrael háza! ezt mondja az Úr. Kemény nemzet ez, ős időből való nemzet ez, nemzet, a melynek nyelvét nem tudod, és nem érted, mit beszél.
Hiszem, hogy a Biblia Isten szava, és minden helyzetben szól / szólhat hozzánk, ha van fülünk a hallásra. Nem tudom pontosan, mikor lettem hívő, az biztos, hogy épp elég szar helyzetben voltam, választhattam a „halál” és az „Élet Krisztussal” között. Azelőtt félbolondnak néztem azokat, akik hisznek egy „földönkívüli lényben”, de amikor az ember eléggé szarul van, segítséget kér. Így van ez repülőgép szerencsétlenség közben, a süllyedő hajókon, betegségek folyamán is. Hirtelen pontosan tudjuk, hogy van valaki, aki segíthet.
És az a Valaki meg is mutatja magát sokszor, máskor meg nem. Hogy mikor igen, és mikor nem, ezek az Ő titkai.
Hiszem, hogy a tudományokat is Isten teremtette, és jó dolognak tartok egy csomó mindent, hiszen segítik a mindennapjaimat. Más dolgokat meg istenkísértésnek gondolok, vagy legalábbis csak eszköznek, és nem Istennek. Mint ahogy a természet is fantasztikus! Csodálatos elképzelni az óceánok mélyét, és a hegyek égbetörő csúcsait, a párát, ahogy a hasadékokban megpihen, és a Nap ezer ragyogó fénysugarában is jó fürödni. De Istennek a Napot és a természetet sem gondolom.
Nem hiszek más bálványokban sem, akiknek képével tele van aggatva a város, és a hangjukra megtelnek a stadionok vagy a Hajógyári-sziget, mosolyukra a mozik.
Ha Isten volnék, nagyon szomorú lennék, ha végigtekintenék a liberális demokrácia illúziójában ringó Európán. Hiszen az efféle szabadság mérőfoka maga az ember, és nem én. Isten nemcsak teremt, de irgalmas is. Egy csomó álnoksággal teli szívet érzékelnék még azok között is, akik kereszténynek vallják magukat. És persze, egy csomó törekvést is a jóra, a szeretetre, ami azért reményre adna okot.
Jónak lenni és szeretni mindennapi kemény küzdelem, olyan ez, mint amikor a kis herceg mindennap kigyomlálja a majomkenyérfákat apró bolygója földjéből. Munka. Önművelés, amit a tibeti kolostorokban tanuló kisfiúk hatéves korukban kezdenek. Tanulják a kitartást, az akaraterő megzabolázását, a szelídséget.
A keletiek azt mondák, hogy ami fenn, az lenn, ami kinn, az benn.
Jézus is azt mondja, hogy nem az betegít meg, ami kívülről kerül belénk, hanem a szívünkből fakadó gondolatok.
Igen, itt van Jézus, akit nem igazán lehet a zajban meghallani. Az egész megváltás-történet abszolút valószínűtlen. Annyira, hogy ha ateista írástudó volnék, már csak azért is elgondolkodnék rajta! Hogy van ez az egész? Isten azt áldozza fel értünk, aki a legkedvesebb számára?! Miért?!
Mi okból?
Az okot a szívünkbe kell keresni, és a neve: irgalom.
Ez az, ami nekünk is reményre ad okot, ami felülírja az Ószövetséget. Ez az Újszövetség. Az Új Szövetség, amit az Isten az emberekkel kötött, és amit el lehet fogadni, és el lehet utasítani. Az irgalmasság az én hitem, a kereszténységem alapja, pontosabban az, hogy elismerem: nem vagyok képes egyedül, segítség nélkül létezni. És arra a menekült-helyzetre, ami most van Magyarországon, Horvátországban, Ausztriában vagy Németországban, nos, arra sem tudok jó választ saját magamból kicsikarni.
(A blogbejegyzés válasz Tóta W. Árpád hvg-ben megjelent, “Kiktől kell megvédeni Európát?” című írására)
Kép: Marc Chagall: Jeremiás próféta