London, decemberben

london1
Tíz éve nem repültem. Akkor, először is a lányokkal, és akkor is Kingánál volt a szállásunk. Margita az egyik oldalamon, Kata a másikon ült, fogták a kezem, amikor felemelkedett a gép. Ők már gyakorló repülők voltak, apjuk sokszor magával vitte a két lányt, amikor nyaralni mentek a tengerpartra.

Most minden új mégis. A csarnok, ahol kidobálják a samponjaimat, amit gondosan előző este készítettem ajándékba, mert nem egy decis üvegekben vannak, és ahol átvilágítanak, megmotoznak. Új a repülő is, olyan kicsinek látom, szűknek, ahová bezsúfolnak több mint harminc sorban hat embert. Nem az ablak mellett ülök, de érzékelem, ahogy még sötétben felemelkedik a gép. Reggel van, londoni idő szerint másfél óra múlva landolunk, addig mély, álomtalan alvásba borulok. Néha a kényelmetlenség miatt kinyitom a szemem, a nap aranyló lilába öleli a felhők fölötti valamit, ami talán a tenger. De nem. Csak több ezer méter magasban ilyen a légkör.

Hamar megérkezünk Stanstedbe, tíz perccel korábban. Hosszan gyalogolunk, Kata közben kipróbál egy mozgójárdát, nevetve megelőz. Ellenőrzik az okmányainkat. Hol lehet a National Express megállója? – morfondírozok hangosan, Kata úgy emlékszik, hogy arra, de nem, az egy másik reptéren volt. Végre megtaláljuk, bár a jegyünk szerint csak félóra múlva indulhatnánk, a sofőr felenged. Kedvesen és hangosan bekiabálja az állomásokat: Finchley Road, Baker Street, Picadilly Circus, de mi nem szállunk le, a Victoriára megyünk, a végállomásra, ahol majd Margita vár.

Leves nincs…

Két óra múlva jutunk el a buszállomásra, ahová Margita még nem érkezett meg. Telefonálunk, keressük egymást. Aztán egyszer csak egy magas, vékony alak, zöld kabátban ruganyos léptekkel siet felénk. A viszontlátás öröme zokogásba fullad. Hosszan öleljük egymást, pedig csak három hónap telt el azóta. „A hajad mintha sötétebb lenne…” „Anya…” Tényleg, sokkal sötétebbnek látom a frissen mosott dús hajkoronát, vagy talán Margita sápadtabb. „Menjünk enni, aztán menjünk el hozzám, ott letehetitek a csomagjaitokat.” Megvesszük a hétnapos bérleteket, amivel majd közlekedünk, és enni próbálunk, de itt minden más. Az ételek nyersek, legfőképp saláták, mindenre gondosan ráírva, hány kalória, vagy szendvicsek. Levest szeretnék, de az végképp nincs, aztán mégis találunk egy helyet, ahol papírpohárban gőzölög a forró lé, néhány spenótlevéllel a tetején. Margita levesében tészta és hús is úszkál, Kata tésztát szeretne enni, ami szintén nem egyszerű. Végül találunk azt is, de éhesek maradunk. Bemegyünk a Tescóba, és veszünk még néhány szendvicset, paradicsomot, üdítőt. Fele annyiba kerül, mintha az apró éttermek valamelyikében vettük volna. Margita a Dollis Hillnél lakik egy háromszobás lakás egyik szobájában – most ingyen, mert még nem dolgozik. Két hete jött Londonba, és bár talált már munkát, de még mindig nincs bankszámlája, mert az új lakcímkártyája még nem érkezett meg. Étteremben fog felszolgálni.

Fekete ruha, ami nem fekete

A ház a klasszikus angol típusba tartozik, apró előkerttel és egy kicsivel nagyobb hátsó kerttel. Kétszintes, de ők csak az alsó szintet bérlik. Ábel, az egyik lakótársa teával kínál. „Én itt jól érzem magam. Reggel takarítok, délután egy étteremben a borokkal foglalkozom. Nem szeretnék hazamenni egyelőre. Egyetemre gyűjtök, és apuék adósságát is segítek törleszteni.” A magas, fekete hajú fiú két éve jött Londonba szinte nulla angoltudással. Egy férfi felkarolta, és tanította a nyelvre, segített beilleszkednie. „Ma már nem lehet megkülönböztetni az angolomat” – mondja büszkén. Joli is kijön a konyhába, ő sokat segített Margitának, hogy munkát találjon. „Eleinte nagyon vágytam haza – meséli –, de fél év múlva elmúlt az erős honvágyam. Vagyis most is haza megyek néha, de pár nap múlva már hiányzik London. Itt más a mentalitás, ha véletlenül meglöksz valakit az utcán, elnézést kér, és továbbmegy. Otthon kurvaanyáznak, ha rálépsz valakinek a lábára. És itt a hivatalokban is emberszámba vesznek. Mosolyognak.” Joli majd haza szeretne menni, de még nem tudja, mikor. Megisszuk a teát, kipakoljuk az ajándékokat, amit majd csak karácsonykor szabad Margitának kibontania. Odaadom a vitaminokat, a fényképezőgép objektívjét, amit csak nagy nehezen találtam meg otthoni szobájának egy dobozában, és egy ruhát, amit az új sparherdten főztem/festettem feketére. A kedvenc ruhája, amin egy folt éktelenkedett, de most sem sikerült teljesen feketére festeni. „Anya… hát jó, de mit kapok Mikulásra?”

london2

Mókusos park

Begyünk a belvárosba. Megnézzük a National Gallery impresszionistákkal teli három termét. A múzeum ingyen van, csak a táskánkat világítják át. Itt van Van Gogh híres napraforgója, P. Gauguin vázája virágokkal, E. Manet kávézó hölgye és katonái, akik éppen kivégeznek valakit, és a kedvencem, Degas balett-táncosai.

Kata és Margita valamin vitatkoznak, amikor kilépünk az épületből. Lemaradok. Kata szótlan lesz, Margita élénk, azután oldódni kezd a hangulat. Megtaláljuk a St. James’s Parkot, ahol annak idején órákat ültünk, és bámultuk a mókusokat. Most is leülünk a parkban, és szendvicseket eszünk. Mókust nem látunk, de hamarosan sötét is lesz. Még bóklászunk a környéken, majd metróra szállunk, és elmegyünk Canning Townig, ahol átszállunk a DLR-re, ami egy vezető nélküli vasút. Keresünk egy Lidlt, és bevásárolunk, hogy Kingához ne menjünk üres kézzel. Margitának is veszünk néhány dolgot, hogy el tudja vinni a lakásba másnap. A ház lakói mindig vásárolnak valamit, amit azután közösen megesznek. Margita szerint a Lidl az egyik legolcsóbb áruház, és tele van magyarokkal. Tényleg hallunk magyar szót… és valóban, alig drágább, mint az otthoni. Sőt, a vaj például finomabb és kevesebbe kerül, mint Magyarországon. Élesztőt azonban nem találok. Pedig valamelyik nap majd sütni szeretnék karácsonyra.

Viki, a világbajnok

Kingát, gyerekkori barátnőmet is régen láttam, és amikor előbukkan a magas, szőke lány, megnyugszom. A ház, amiben Kinga lakik, háromemeletes, és a párjáé, akivel távkapcsolatban él. A férfi Spanyolországban dolgozik, kéthavonta találkoznak. A kicsi előszobából nyílik az apró szoba a földszinten, ahol Margita és Kata majd aludni fog, onnan egy nagyobb konyha és a lépcső, ami felvezet az emeletre. Legfelül fogok majd aludni Kinga szobájában. Alattunk egy közgazdász házaspár lakik, Ivo és Ványa. Bulgáriából jöttek már 20 éve. Először Spanyolországba kötöttek ki, ahonnan két éve költöztek át Londonba. Mellettünk lakik Viki, Ivo és Ványa 17 éves lánya, aki hosszú barna hajával és fogszabályzójával Zsófit, a párom nagylányát juttatja eszembe. Viki korosztályának vitorlázó világbajnoka.

Ivó, Ványa, Viki és Kinga a tiszteletünkre finom vacsorát készített. De számomra nem ez a meglepetés, hanem a házaspár viszonya: szelídek és kedvesek. Szinte tapintható a szeretet köztük itt, ebben a londoni kis konyhában, ahol hamarosan legnagyobb ámulatomra táncolni fogok én is, akárcsak Margita, Kata és a többiek. Latin zene szól a laptopon, pontosabban mindenki keres egy-egy dalt, amit hallgatunk, és közben úgy ugrálunk, mint napfényes ősszel a falevelek, amikkel finoman kergetőzik a szél. A lányokkal évekkel ezelőtt táncoltunk együtt, Margita talán hetedikes lehetett. Nagyon szeretem a mozdulatait, olyan kecsesség, erő és méltóság sugárzik belőle, amit csak indiai táncosnőknél láttam eddig. Vidáman fekszünk le, másnap későn kelünk.

Színházszerelem

Reggeli után irány a Globe színház, Kata kedvéért, aki színésznőnek készül. Várnunk kell angol nyelvű vezetésre. Minden második szót, ha értem, Kinga néha suttogva fordít. De éppen ilyennek képzeltem Shakespeare színházát, talán filmélményeim is közre játszanak ebben, például a Szerelmes Shakespeare. A színházat 1613-ban egy kellékként használt ágyú lángra lobbantotta, a nézők azt hitték először, hogy a tűz is a darab része. Ugyanazon a helyen épült fel a második Globe, ami Shakespeare társulatának 1642-ig adott otthont, utána Anglia puritán kormánya minden színházat bezáratott. (Itt tudom meg, hogy a nézők álltak a nyitott színházban, csak a gazdagok ültek, igaz, ők a színpadon, és csak a színészek hátát látták, őket azonban mindenki láthatta.)

Az újjáépült Globe az eredeti mellett 200 méterre épült fel a huszadik század kilencvenes éveiben egy amerikai színész kezdeményezésére. Katát lefényképezzük a színpad előtt, ahol egy japán és egy lengyel lány is pózol.

Kelet és nyugat találkozása

Mászkálunk a környéken, adventi vásár zajlik éppen, akár a Vörösmarty téren is lehetnénk. Kinga szerint ezt csak pár éve tanulták el az angolok, addig híre-hamva sem volt az ilyen jellegű rendezvényeknek. Az eső szemerkél, kissé átfázunk, amikor úgy döntünk, hogy iszunk egy teát a Tate, a Modern Művészetek Múzeumának kávézójában, a hatodik emeleten. „Gyertek ide, nézzétek a kilátást!” Már sötétedik, de azért látni a Temzét s a 11. század végén épített Towert.

Kinga otthagy minket, elmegy egy rokona, Michaela elé, aki ma érkezik, ő is a házban fog aludni. (Michaela szintén tizenhét éves, tízéves kora óta él külföldön, először Németországban tanult, két éve Angliába jött. A hosszú szüneteket otthon tölti, és édesanyja sűrűn hívja telefonon.) Mi még nézelődünk, csak este érünk haza. Margita levest főz, majd elsiet. Gábor, Margita barátja jön meg az óceán partjánál lévő városból, Plymouthból, ahol Erasmus-ösztöndíjas diákként képzőművészetet tanul. Három hétig Londonban lesz ő is, reggelenként takarítani fog, hogy legyen pénzük. Majd egy hónapra még visszamegy. Margita és Gábor még egy évet szeretnének Londonban élni, hogy pénzt keressenek.

Másnap Greenwichbe megyünk, ahol helybéli kézművesek kínálják portékáikat, és ahol Kata egy hajpántot vásárol 10 fontért. Minden nagyon szép, és az itteni keresethez képest nem is drága. Nekünk azonban igen. Felmegyünk a csillagvizsgálóhoz, ahhoz a kultikus helyhez, ahol kelet és nyugat, a két félteke találkozik. Gábor is velünk tart, de Margitát hirtelen telefonon behívják aznap estére dolgozni. Örülök, hogy végre dolgozhat, de annak nem, hogy emiatt alig van velünk.

Mielőtt hazamennénk, Kingával és Katával megállunk egy bevásárlóközpontban, ahol néhány dolgot veszünk, apró ajándékokat, Margitának ruhát Mikulásra, harisnyanadrágokat, sálat, Kata is választ egy ezüstszínű, hosszú ruhát karácsonyra. Amikor felpróbálja, elámulok, mennyire szép. De túl sok az ember, mindenféle nációból, és kevés a levegő. Kinga rosszul lesz, leülünk a felfüggesztett csizmák alá.

Mézeskalács

Az utolsó napon ebéd után megérkezik Margita, és elkezdődik a munka. Én kalácsot dagasztok, Kata és Viki mézeskalácsot gyúrnak, Margita püspökkenyeret készít. Ivo és Ványa már délelőtt megsütik azt a hatalmas lazacot, amit tíz fontért sikerült beszerezniük. A sütő túlmelegszik, és kikapcsol, éppen akkor, amikor a kalácsot betennénk. Tanácstalanok vagyunk. Várunk. Végre újra elindul. A kalácsot, amit a lányok fontak, rakjuk be először. Utána következik a püspökkenyér, ami kissé nehezen sül, majd jönnek a mézeskalácsok, szépen sorban, egymás után. De sokáig tart, mindenki fáradt és éhes. Zsófi jut eszembe, és Dénes, Zsófi testvére, mostani életem főbb szereplői, bárcsak ők is itt lehetnének, gondolom, miközben nagy barna szemüket látom magam előtt. Közben Gábor is megérkezik, és hamar egymásra találnak Ivoval és Ványával, spanyolul kezdenek el beszélgetni. Ivo teljesen odavan, telefonján mutatja „ez lenni jó fiú.”

Reggel Kinga hamar munkába indul, bár ő eredetileg közgazdász, most gyerekekre vigyáz, mert Londonban már tart a szünet. A többiek sincsenek otthon, egy pillanatra megcsap az otthonunk régi melegsége, ahogy benyitok a szobába, ahol a lányaim alszanak. Álmosan mozgolódnak. „Anya, még ne… még egy kicsit hadd aludjunk…” Két óránk van, egy órán át reggelizni fogunk, és egy órán át pakolni, mindent bele kellene préselnünk a bőröndbe, ami tíz kilót nyomhat, és Kata kis hátizsákjába, ami még kevesebbet.

A lét értelme

Margita ébred fel először. Kijön, teát készít, előpakolom a hűtőből a heringsalátát, a sajtokat, a vajat, humuszt, az apró paradicsomokat. Minden olyan magától értetődő, a mozdulatok, a néma egymásra hangolódás. Kata is kijön, eszünk. Mi volt a legjobb Londonban? – kérdezem. A lányok nem válaszolnak. Kata csak a repülőn fogja majd azt mondani, hogy „A legjobb az volt, amikor Kingával voltunk.” (Kingának nincs gyereke, és amikor valamelyik este beszélgettünk, azt kérdezte: „Mi értelme az életemnek, Edit? Valami értelme csak van… Tudod, itt nem nézik le azt, aki egyedül él vagy nincs gyereke… Arra gondoltam, hogy elmegyek önkéntesnek valahová. Segíteni gyerekeknek. Unicef vagy hasonló.” „De miért kell mindennek értelmet keresni? – válaszolom. Mintha a létezés nem lenne önmagában is érték.”) „Anya, Kinga úgy figyelt rám.” – teszi még hozzá elmélázva. Talán egy pillanatra irigykedem.

Reggeli után Margitával felmegyünk a szobába, segít összecsomagolni az új szerzeményeket. Minden belefér a bőröndbe, és nincs is tíz kiló. Felöltözünk, becsapjuk az ajtót, elindulunk.

A Victorián buszt keresünk. Éppen indul. A sofőr gyorsan beteszi csomagjainkat, Margitával megöleljük egymást. Újra feltör bennem a zokogás. Vigasztalhatatlan vagyok. Két óra az út, a házakat bámulom, a több százéves jólétet, a sok fiatal babakocsis anyukát, a színes ruhákba bújt asszonyokat, a jólöltözött férfiakat, ahogy hegyes orrú cipőikben lassan vagy nagyon is gyorsan lépkednek, fülükön mobiltelefonnal, feketéket, mongolokat, oroszokat, magyarokat. A londoni képkockák közben a reggeli tea illata összemosódik Margita mandula vágású szemeivel, míg lassan megnyugszom. Remény éled bennem, és a hála felerősödik, hogy itt lehettem. Katára nézek, aki a fején fülhallgatóval a kalácsot eszegeti.

1. kép,  2. kép

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.