3. Flóra és Aranyvessző

jo_veled_cimlapRégóta ismerte már Flórát, egy évfolyammal fölötte járt az iskolába. Gyakran látta az óraközi szünetekben hegyes állú arcát, mókás bohóc-orrát, nagy, zöld szemeit. Ugyanabban az utcában lakott, ahol ő is fölnőtt, mégse szólították meg egymást soha.

Eleni bontotta le közöttük a lelki falat: az nem lehet, hogy két, ennyire hasonló érdeklődésű diák ne létesítsen egymással kapcsolatot! Mindkettőjüknek beszélt a másikról, érdeklődést ébresztett bennük egymás iránt. Flóra meghívta őt az otthonába és meglepődött, hogy Amadea komolyan vette a meghívást. Elfogódottan ült le a félhomályos szobában, ahová a lehúzott redőny résein át csíkokban sütött be a nap. Tisztelettel és kíváncsisággal nézett körbe, mint olyan ember otthonában, aki nála többet tud az irodalomról, a művészetekről, vagyis minden lényeges dologról. Zavarban volt a száján éktelenkedő seb miatt is, amit Flóra hamar észrevett, és segítőkészen hozott egy biztosan gyógyító kenőcsöt. Amadea tudta, hogy az a kenőcs nem használ, de nem akarta Flóra jószándékát visszautasítani, bekente a száját, amitől még nagyobb zavarban érezte magát. Ennek ellenére jólesett beszélgetni, meglepően hasonlított az ízlésük, ugyanakkor Flóra valóban sokkal műveltebb volt nála; ámulattal és tudásra éhesen hallgatta. Ez után a találkozás után már jó ismerősökként, majd barátokként futottak össze a középiskola folyosóin. Flóra „holdudvarában” ismerte meg Aranyvesszőt és még két lányt, akiket baráti szálak fűztek egymáshoz. Amadea megízlelte a barátság boldogító és a féltékenység boldogtalanító gyötrelmeit. Először Eleni miatt volt féltékeny, aki Flórával ugyanolyan szeretettel beszélgetett, mint vele. Azután úgy gondolta, Flórában kizárólagos barátra lelt, kettőjük kapcsolatában másnak helye nem lehet. De Flóra egy pillanatig se gondolta így, és Amadeának – ha nem akarta őt elveszíteni – alkalmazkodnia kellett hozzá, el kellett fogadnia Flóra barátnőit.

Jo_veled_03

Aranyvessző volt közülük a legkülönlegesebb: esendő, kisgyerekesen szeretetreméltó kamaszlány, aki fiús külsőt öltött magára, hogy távol tartsa szeretetre éhes lelkétől a világot. Kamasz fiú mezébe bújtatott kislány volt. Valamennyiüket lepipálta adakozó szeretetével, ragaszkodásával. Ha meglátta Amadeát az iskola folyosóján, ujjongó örömmel ölelte át, mintha réges-régen várt volna rá. Amadea valósággal megsemmisült a rázúdított hatalmas, nyílt szeretettől, és boldog volt, mert ehhez foghatót még sohasem tapasztalt. Évek óta köré jegesedett magánya egyszeriben szétolvadt Aranyvessző érintésétől. Ez a boldogság talán két hétig tartott, utána Aranyvessző tartózkodóbb, visszafogottabb lett, már nem csimpaszkodott a nyakába. Amadea nem értette a változást, de szótlanul elfogadta ezt is, mint Flóra feltételeit, mert nem akarta elveszíteni Aranyvessző szeretetét sem. Csak vágyott rá, hátha egyszer még átöleli, évek múlva is azokat a gyermekien odaadó öleléseket várta, és nem merte elsőként mozdítani a karját. Néha felsejlett még egy-egy mozdulatukban, odafordulásukban a régi testközelség, de már csak félszegen, visszafogottan. Sok évvel később gyermekei hozzábújásában élte át újra Aranyvessző kapaszkodását. Nem baj, elég, ha tudom, hogy fontos vagyok neked, hogy szeretsz, vigasztalta magát.

A középiskola utolsó évében, különösen tavasszal a legtöbb tanár lazított már az órák szigorú rendjén, beszélgetős, felszabadult együttlétekké oldódtak a tanórák. Testnevelés órán a fiúk focizhattak, a lányok kosárlabdáztak vagy üldögéltek az iskolaudvar füvén. Amadea is leült a fűbe, és amikor nem volt kedve bekapcsolódni a társalgásba, a fűszálakat nézte, ahogy izegtek-mozogtak a napfényben. Könnyű szél borzolta a leveleket és a lányok haját. Amadeát nyugalom és boldogság szállta meg. Éveken át vissza-visszatért a szorongása, hogy nem tud majd nyomot hagyni a világban, nem lesz belőle senki, az emléke is kiveszik. Olvasott egyszer egy ókori királyról, aki a világ minden nagy kövébe bele akarta vésetni a nevét, hogy így maradjon fenn az emléke. Mélységesen megértette régebben ennek az embernek a szorongását. Most viszont itt ült a fényben bólogató fűszálak között, a szélben, és megnyugodott. A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán vagy egyszerűen az, hogy létezel, mozdítja meg itt és most a világot.٭ Az én létezésem és Fehérhomlokúé, Elenié, Flóráé, Aranyvesszőé.

A háta mögött nem messze hangos kattanással becsukódott egy ablak. Tudta, hogy ki az a tekintélyes tanár, aki mindig becsukatja a diákokkal a tanterem ablakait. Szegény, szánakozott Amadea, elzárja magát ettől a csodálatos tavaszi széltől. Mi lesz vele így? Szánalmat érzett iránta, a szánalom pedig már majdnem szeretet.

٭Pilinszky János: Itt és most

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.