Beköszöntött a nyár, forró volt és virágpor-felhőkkel terhes. Amadea allergiás náthájával küszködött, és végre rászánta magát, hogy kivizsgáltassa a kórházban, mi okozza a szenvedését, a rohamokban jelentkező orrfolyást és szemkönnyezést.
Szerencsére nem kellett befeküdnie, csak a tüdőklinika járóbeteg-rendelését kereste fel. Fölvette sötétkék szoknyáját, amin fehér virágok kontúrja rajzolódott ki, a hozzávaló ujjatlan blúzt és a legcsinosabb szandálját, nem mintha tetszeni akart volna valakinek, hanem inkább jókedvében, mert azon a napon éppen nem szenvedett a szénanáthától, az idő pedig gyönyörű volt. Érezte és tudta, hogy szép, fiatal lány, vidám és magabiztos; ahogy a kórházudvaron lépkedett, benne volt az egész nyár. A sétaút szélén, egy padon fiatal férfi ült háttal, lábait kinyújtotta a fűre a pad támlája alatt. Csupasz hátát fordította a nap felé. Hófehér volt a bőre. Amadea megborzongott a fénytől, ami erről a vakítóan sápadt testről verődött vissza, ahogy kora tavaszi kitárulkozással görbítette napnak a hátát. Pedig nyár volt, nyár közepe. Amadea lelassította lépteit, percekig vágyat érzett, hogy megérintse-simítsa azt az emberi hátat: valódi-e? Mintha összekavarodott volna az idő ott, a kórházi út mentén: a nyár teljessége szemben találta magát a csírázni vágyó tavasszal. Talán meg kellett volna állnia, de ő továbbment, és meglátta, honnan szabadult ki ez a sápadt test egy-két órára: a kórtermek nyitott ablakaiból előmeredtek a fehérre mázolt vaságyak. Az udvaron és az épület folyosóin végigömlött a heti sláger: Az élet az élet٭. Dallamos, sodró ritmusú zene. Ha évekkel később egyszer-egyszer fölbukkant a gondolatai között a sápadt test, ez a zene fogta körbe ruhaként. És ha a rádióban meghallotta a régi slágert, az a napfényre vágyó hát sejlett föl a szeme előtt. Ahogy tovább lépkedett a folyosókon, a kórtermek nyitott ajtajai előtt, még érezte saját legyőzhetetlenségét, de már nem hitt benne teljesen.
A hatalmas életerő mégis arra késztette, hogy valami egészen új irányt szabjon az életének. Először merte teljesen elhagyni a gyerekkora által kijelölt utat, az előre kitaposott ösvényt.
Látott egy műsort a tévében, ami nem hagyta nyugodni. Viviána Bellinek, a tengerentúli sztárnak az élő koncertfelvétele volt, amit egy hatalmas színházteremből közvetítettek. Sok ezer ember gyűlt össze a teremben, hogy Viviánát láthassák. A műsor két részből állt. Az első részben Viviána egyedül állt a színpadon a reflektorok színes fényözönében, és elénekelte két évtizedes pályafutásának legsikeresebb dalait. Mély, átható hangja az erősítők segítségével betöltötte a hatalmas termet. Magányos alakja szinte elveszett a lámpák fénykörében, mégis minden szem erre az apró pontra szegeződött. Viviána Belli nem felelt meg a manökeniskolák szépségideáljának – a legnagyobb elfogultsággal is csak különleges arcúnak lehetett nevezni. Nagy, barna szemei kíváncsian csillantak ki erőteljes szemöldöke alól, merészen rövidre vágatta a haját, ami fiatalította és egyben vagány, fiús vonást kölcsönzött az arcának. Az alakja is teltebb volt annál, mint amit a divatdiktátorok elvártak volna tőle, de alkatához és egyéniségéhez szabott ruhái ellensúlyozták teste vaskosabb formáit. Remekül mozgott és táncolt, csodálatosan énekelt. Műsora második felében a színpad benépesült: barátnői egyenként perdültek be a színpadra, mindegyiküket név szerint bemutatta. Valójában tíz-tizenkét fős profi női tánckar vette körül. Fantasztikus műsort mutattak be, Amadea megbabonázva nézte őket. Nem látta a munka, a gyakorlás gyötrelmét a mozdulataikon. Mintha születésüktől kezdve így tudtak volna táncolni. Persze tisztában volt vele, mennyi kemény munka adja ennek a lenyűgöző látványnak a hátterét, a saját lábában érezte a sok gyakorlás fájdalmát. Mégis ekkor döbbent rá, hogy ezért a látványért érdemes dolgozni, érdemes az életet a táncnak alárendelni.
A tévéműsor hatása nem szivárgott el fokozatosan az emlékei közül: befészkelte magát a tudatába, rátelepedett hétköznapi tevékenységeire, még a kenyérszeletelés közé is befurakodott látomásként, és ettől a környezete elveszítette ragyogását, marasztaló melegségét. Érezte, hogy tennie kell valamit, mert egyre elviselhetetlenebb a vágyai és a valóság közötti távolság.
A dolgok szinte maguktól rendeződtek körülötte. Úgy kezdődött, hogy az iskolai buszkiránduláson, amikor a vezetőjük hazaindulás előtt megkérdezte, hiányzik-e valaki, többször is tisztáznia kellett magában, jelen van-e. Az egyik dél-erdőalji kisvárosnál azután végleg lemaradt a buszról és önmagától. Veronika lett.
Kiállt az országút szélére és megpróbálta leinteni azokat az autókat, amik nyugatra mentek. Szerencséje volt, hamar felvették, és később is mindig talált jóindulatú embereket, akik tovább utaztatták. A torkában dobogott a szíve, amikor egy-egy nagyváros után újra ki kellett állnia a főutakra, de sehol sem kellett sokáig várakoznia. Többnyire szimpatikus és segítőkész emberek vették fel az autójukba, akik nem keltettek benne szorongást, sőt, egy fiatal házaspártól vacsorát és szállást is kapott egy éjszakára. Alig kellett költenie az otthonról kapott útiköltségéből, amíg eljutott az Óceán partjára.
Zöldföveny kikötőjében megkereste a legközelebb tengerentúlra induló hajót, és takarítónőnek jelentkezett, hogy kevés pénze ellenére átkelhessen az Óceánon, és beteljesíthesse álmait.
٭Life is life (Opus)