6. A Mágus

jo_veled_cimlapA Színház kiemelkedett hatalmas méreteivel a környező házak közül. Távol volt a felhőkarcolók negyedétől, így semmi sem csorbította az épület grandiózus hatását.

A Színház a szellemi hatalomnak a jelképévé vált: itt tartották minden évben a városalapítás ünnepét és a hozzá kapcsolódó cirkuszi játékokat, itt ülésezett a Városatyák Tanácsa, a politikusok és a művészeti élet vezetői itt töltötték legtöbb idejüket. Sokan közülük bent laktak a Színházban, és ki se kellett tenniük a lábukat, mégis világhírűek voltak a Színház szellemi kisugárzása által. Közéjük tartozott a Mágus, legalább is Veronika ekkor még ezt hitte.

A szíve idegesen kalapálni kezdett, miután átjutott a forgóajtón. A portás kíváncsian végigmérte, amikor a Mágus után érdeklődött.

– A Táncmester úr rendelte magát ide?

– Nem, tulajdonképpen nem – hebegte Veronika.

– Akkor maga bizonyára nem idevalósi, mert itt minden magához hasonló hölgy tudja, hogy a Mágust nem érdemes zavarni tizenegy óra előtt. Sajnos várnia kell – mondta a portás, és gúnyos mosolyra görbült a szája széle.

Veronika megjegyezte, hogy ezt a portást jó lesz legközelebb elkerülnie, addig azonban ki kellett bírnia két órás idegölő várakozást ennek a rosszindulatú embernek a közelében, egy dohányszagú bőrfotelban kucorogva. Tizenegy után öt perccel kigyulladt a háromszázkettes lakosztályt jelölő lámpa, a portás intett egy kifutófiúnak, hogy kísérje el a kisasszonyt a Mágushoz, mert „egyedül úgyis eltévedne, és a végén még rossz ajtón nyitna be” – mondta jelentőségteljesen, még kacsintott is hozzá. Folyosók útvesztőin haladtak, egyszerű, kopott falú, máskor pedig pazar berendezésű termeken mentek át, míg végre megérkeztek a Mágus ajtajához. A kifutófiú bekopogott, majd a rekedtes „tessék” után Veronika belépett. A férfi egy karosszékben ült, háttal az ajtónak, Veronika csak lelógó bal kezét látta, amit a padló fölött hintáztatott, és ritkuló barna haját a feje tetején. A zajra kicsit oldalra fordította az arcát, de nem annyira, hogy maga mögé látott volna, azután újra kibámult az ablakon.

– Mit akar?

– Ön a Mágus? Ajánlólevelet hoztam a tánctanáromtól.

Veronika remegő kézzel szedte elő a levelet a táskájából. Az idegen ezúttal teljesen feléje fordult, és végigmérte, mint az imént a portás. A lány magán érezte a férfi sötétbarna tekintetét, de nem merte igazán megnézni őt. Inkább a balettcipője orrát bámulta.

A Mágus elvette a levelet, és felbontatlanul a dohányzóasztalra tette.

– Na és mit tud?

– Tíz éve tanulok klasszikus balettet és modern táncokat. Részt vettem két nemzetközi versenyen…

– Remek. Akkor talán mutasson valamit.

Veronika tanácstalanul nézett körül a szobában, ahol egy heverőn, két széken és egy tévékészüléken kívül semmi sem volt. Készült rá, hogy a Mágus előtt táncolnia kell, de táncteremre, tükörrel borított falakra, zenére számított. Ebben a szobában kínos csend, néhány négyzetméternyi üres tér és a férfi különösen figyelő tekintete béklyózta le. Tanácstalanul állt, és remegni kezdett az idegességtől. Az nem lehet, hogy ilyen hamar kudarcot valljak! Tennem kell valamit! Valamit a semmiből.

Jo_veled_06

A tudatában elindította a zenét, és halkan énekelni kezdett. A kedvenc slágerét dúdolta, azután a dallamfoszlányok átcsúsztak valami másba, ami ott formálódott az agyában, egy új dallammá álltak össze. Magához penderített egy széket, mert szüksége volt egy „társra” a táncához. Úgy állította össze a koreográfiát, hogy minden mozdulatsor a széktől induljon és a székhez térjen vissza. Addig táncolt, amíg a zene szólt a tudatában. Utána megállt leeresztett karokkal, és várta a Mágus véleményét.

A férfi szemében egy csöppnyi érdeklődés villant.

– Nagyon jó – bólogatott, felállt, Veronikához lépett, szorosan magához húzta a karjánál fogva, és erőszakosan csókolni kezdte a száját. A nyelvének alkoholos íze volt. Veronika utálta ezt az ízt. Egy pillanatig fel se fogta, mi történik vele, annyira hihetetlennek tűnt, de a következő pillanatban undorodva próbált kiszabadulni a férfi szorításából. Sikerült egy lépéssel hátrébb kerülnie.

– Na mi van? – nézett rá értetlenül a Mágus, Fényváros legelső táncmestere. – A produkció jó volt, fel vagy véve. Csak nem sajnálod tőlem a köszönetet? Ennyivel tartozol nekem.

A lány döbbenten állt, azután félelem homályosította el a tekintetét. Felragadta a földről a táskáját, és kirohant a szobából. Folyosókon szaladt végig, ijedten kapkodta ide-oda a tekintetét, míg fel nem villant előtte egy „kijárat”-felirat, esélyt adva a megmenekülésre. Senki sem üldözte, mégis úgy érezte, futnia kell, és az emberek a Színházban meglepetten súgtak össze mögötte. A szállásáig rohant, felbotorkált a negyedik emeletre. Kimerülten roskadt az ágyára. A felsőbb emeletről, az egyik romlakásból ütemesen lüktető zene szűrődött át a mennyezeten. A matracból dőlt az izzadságszag, és Veronikát ettől még jobban hatalmába kerítette az undor és a kétségbeesés. Sírni kezdett, belefúrta fejét a levetett kardigánjába.

Kategória: Jó veled | A közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.