Veronika magas, vékony, fiatal lány volt, vörösesbarna hajú, kicsit szeplős, de szép arcú. Anyja ötéves korától zongorázni taníttatta, hatéves korától pedig klasszikus balett órákra járatta.
A tanárai elégedettek voltak vele, de anyja aggodalommal leste kamasszá cseperedett lánya visszahúzódó, zárkózott természetét. Nem jó, ha egy fiatal nő, aki hódításra született, ennyire komoly és tartózkodó. Olyan ének- és tánctanárt keresett a számára, aki jártas volt a könnyűzene, a modern táncok világában. Veronika ugyanúgy megkedvelte ezt a műfajt is, mint korábban a klasszikus zenét és a klasszikus táncformákat. Mindkét világban otthon érezte magát. Nem élt át kitörő, lelket rengető élményt, amikor kitartó gyakorlás után végre sikerült megvalósítania egy szép táncfigurát – egyszerű nyugalom és béke járta át, mint amikor hosszú kirándulás után hazatért jól ismert, biztonságot adó szobájába. Tizenöt éves korára a tánc olyan megszokott életjelenségévé vált, mint a beszéd vagy az olvasás. Nem szerep volt a számára, hanem egy természetes önkifejezési mód. Tanárait lenyűgözte ez az életegysége a tánccal-zenével. Ők ezt különleges tehetségnek nevezték. Amikor a tengerentúlra elindult, magával vitt egy féltve őrzött ajánlólevelet az egyik tanárától, ami Fényváros leghíresebb táncmesterének, Viviána Belli koreográfusának, a Mágusnak szólt.
Előbb azonban ki kellett bírnia a hajón töltött másfél hónapot – ennyi ideig tartott, amíg az olajfoltokat kerülgetve át tudtak kelni az Óceánon. Három műszakban dolgozott, mert a hajónak voltak olyan helyiségei, amiket csak éjszaka lehetett takarítani, amikor az utasok aludtak. Nem szerette a hajón az éjjeleket: hangosan ordítozó, pálinkát ivó matrózok és utasok támaszkodtak a fedélzeti korlátnak, pimasz megjegyzéseket vetettek oda neki, elállták az útját, meg akarták fogdosni, vagy itallal kínálták. Szívesebben várta meg a hajnalt, amikor a részegek már szerteszét hevertek a fedélzeten, és a horkolásukat elnyomta az Óceán hajnali moraja. Nappal barátságosabb képet mutatott a hajó: a fedélzetet napozó emberek és hancúrozó gyerekek vették birtokukba, a részegeket a kapitány a kabinjaikba szállíttatta.
Nyári, forró napfény sziporkázott a hullámokon, amikor befutottak Fényváros kikötőjébe. Itt még valódi felhőkarcolók meredeztek az ég felé. Igaz, a legtöbb épület felső tíz-húsz emeletén csak üres ablaktáblákat csapkodott a szél, de az alsóbb szintek benépesültek: lakások, irodák és üzletek osztoztak a helyiségeken. Fennmaradt néhány teljesen üres, roskatag épület is, de távolról ezeknek a körvonala is kitűnően illeszkedett abba a nagyszerű összképbe, ami a Fényvárosba érkező utasokat fogadta a tenger felől.
Veronika első útja a szálláselosztó irodához vezetett. Finom anyagból készült ruháját látva az irodai alkalmazott lelkesen nyúlt az első osztályú szállodákat tartalmazó listához, de lelkesedése elpárolgott, amikor a lány olcsó, több hónapra szóló szállás után érdeklődött.
Gyalog vágott át a hatalmas, elvadult parkon, ami a kikötőt elválasztotta a lakónegyedektől. A járókelők eligazították a történelmi városrész felé, ahol nem felhőkarcolók, hanem öt-hatemeletes, tűzlétrás házak sorakoztak tömbökbe rendeződve. Sajgott a lába, mire megtalálta a megadott utcát és lépcsőházat. Fekete vaskorlát kísérte a lépcsősort, amin feljutott a negyedik emeletre. A feljebb vezető lépcsők szélén már korlát se volt, és itt-ott hiányzott egy-egy fok. Szerencsére nem kellett továbbmennie, a negyediken megtalálta a kiadó szobát. Egy régi lakásban volt, aminek minden helyiségét átmeneti szállásnak rendezték be. Az ágyon és a szekrényen kívül a vízcsap és a tűzhely is hozzátartozott a szobák berendezéséhez. Veronika úgy sejtette, ő az egykori konyhát kapta meg, mert a falakon itt-ott csempék maradványa látszott. Persze lehetett fürdőszoba is.
Fáradtan ült le a sárga heverőre. Megcsapta orrát a matrac izzadságszaga, de ez nem zavarta annyira, mint a töredezett csempék a falon. Nem szerette a hideg, fényes felületeket. Megivott egy pohár vizet, és olyan hamar elaludt, hogy később arra se emlékezett, hogyan feküdt le.
Másnap korán ébredt, mintha egy belső óra riasztotta volna: igyekezz, találkoznod kell a Mágussal! Fürödni akart. Mivel a folyosón nem talált fürdőszobába vezető ajtót, megkérdezte a háziasszonyt, hol tisztálkodhatna. Az asszony kelletlenül áttessékelte a szomszédos lakásba, sokáig keresgélte kulcscsomóján a bejárati ajtó kulcsát. A fürdőszobában, a kád fölött tábla lógott a használati feltételekkel: meleg víz csak este, fürdési idő legfeljebb tíz perc, kötelező felmosás fürdés után, az ajtót távozáskor kulcsra kell zárni, a kulcsot leadni. A táblán feltüntették az egyszeri fürdőszoba használat díját, ami több volt, mint amit Veronika egynapi étkezésére költhetett. Keserű érzésekkel húzta le magáról a hálóingét. Megnyitotta a csapot, amiből csak hideg víz folyt. Nem baj, muszáj lezuhanyoznom! Vacogva állt a vízsugár alatt, és egy pillanatra bevillant az agyába egy meleg fürdőszoba emléke hátrahagyott életéből. Sietősen törülközött. Visszatérve a szobájába kifizette a házvezetőnőnek a pénzt, azután felvette egyetlen fellépőruháját, amiben otthon már többször táncolt.
Gyalog indult a Színház felé. Az utcákon emberek ballagtak látszólag céltalanul. Sehol sem volt tömeg, az üzletekben is legfeljebb két-három vevő lézengett, az emeletes tömbházak ablakainak a felén látszott, hogy nem lakik mögöttük senki. Mégis, ha ez mindenütt így van ebben a hatalmas kiterjedésű városban, ez a legnépesebb település az egész ismert világban. Így már érthető, hogy a Színház hatalmas előadóterme minden sikeres darab előadásán megtelik nézőkkel. Fényvárosban van a legnagyobb tömegsikere az énekes-táncos színdaraboknak, és itt övezi a legnagyobb hírverés a sztárszereplőket.