Elmúlt a második színházi évad is, beköszöntött a fényvárosi nyár tikkasztó hőséggel, házak közé rekedt fullasztó porfelhőkkel. Az emberek többnyire bezárt ablaktáblák és porfogó hálók mögött hűsöltek, a tehetősebbek pedig áthajóztak a közeli szigetekre, ahol még valódi növények maradéka adott árnyékot és enyhülést a forróság ellen.
Veronika elfogadta a Mágus meghívását a legtávolabbi szigetre, ahol alig lakott ember, és a legdúsabb volt a növényzet. A Mágus öt legközelebbi munkatársát hívta még meg rajta kívül.
– Annyi a pénzem, mint a szemét, legalább töltsük el kényelmesen ezt a nyarat! Elég volt a hajtásból – válaszolgatta a Táncmester az újságírók faggatózására, akik furcsállották, hogy kimozdul színházi elzárkózásából, és szenzációt szimatoltak.
Heten együtt béreltek egy villát a szigeten. Sétálgattak, vitorláztak, teniszeztek, esténként kártyáztak. Egyszer valamelyiküknek az az ötlete támadt az erkélyen üldögélve, hogy mondják el egymásnak a kedvenc versüket. Akinek esetleg nem jut eszébe semmi, az büntetésből fizeti a többiek italát. Senki sem akart szégyenben maradni, mindannyian felkutattak az emlékezetükben legalább néhány sortöredéket, amiket azután közös erővel összeraktak. Még a Mágus is felidézett kamaszkora ködéből egy verset, ami megragadt az emlékezetében. Lassan, tagoltan idézte a sorokat: – Végy egy régi cseréptetőt egy koradélután. Tégy melléje, közel, egy sudártörzsű hársat, ahogy a szélben ing. Rakjál fölébük kék eget, mit fehér fellegek mosogatnak. Hagyd, hogy tegyék a dolguk. Nézd őket.*
Kimondatlanul megegyeztek abban, hogy a Színházról a lehető legkevesebbet beszélnek, de hét színházi ember esetében ezt eléggé nehéz volt betartani. A Mágus minden este vacsora előtt kiment a villa kertjének egy eldugott, füves területére, ahol azt hitte, senki se látja, és új táncformációkkal kísérletezett. A vacsoraasztalhoz érkezve úgy tett, mint aki kocogott a kertben. Egyszer pórul járt, mert egy göröngyre lépve megrántotta a bokáját. Bicegve érkezett az ebédlőbe, a fájdalom miatt étvágya sem volt. Fel kellett támogatni a szobájába. Veronika maradt mellette, hogy segítsen borogatni a megdagadt lábát. Aggódva nézte a Táncmester deformálódott bokáját.
– Meg kellene vizsgálnia egy orvosnak.
– A fenét! Ha nagy baja volna, jobban fájna. A rándulás rendbe jön néhány nap alatt. Azt hiszed, nem voltam még így? Különben se számít! Ha nem jön rendbe, legfeljebb a szemétre dobnak, mint valami régi kacatot. Helyet adok az ifjúságnak!
– Ne beszélj már ennyi bolondságot! Rendbe fogsz jönni! – Óvatosan körbetekerte a lábát egy hideg vízbe mártott ruhadarabbal, köréje pedig vastag törülközőt csavart, hogy ne vizesedjen át a lepedő. Félszemmel a Mágust leste, hogy leolvassa arcáról a fájdalmat, de a férfi uralkodott magán, megpróbálta hang nélkül tűrni a lába mozgatását. Fáradtan dőlt hátra a párnáira.
Veronika elgondolkodva nézte a Mágus arcát, lehunyt szemeit. Valahogy másmilyen volt itt, a szigeten, mint amilyennek a Színházban megismerte. Talán a levegőváltozás és a pihenés okozta, hogy kevesebbet dohányzott, kevesebbet ivott, és az éjszakáit egyedül töltötte a szobájában. A vonásai kisimultak, szeme körül halványult a barna árnyalat. „Egészen szép középkorú férfi” – gondolta Veronika, és hirtelen Viviána Belli arca rémlett fel előtte. Elkomorult ettől a képtől. Viviána az ő számára a szerelemnek és a hivatásnak a kudarcát jelképezte. Letekerte a férfi lábáról a megmelegedett borogatást, meglengette a levegőben, hogy lehűljön. Visszahelyezte a bokája köré.
– Enyhült már a fájdalom?
A férfi nemet intett a fejével. Kinyújtotta a kezét Veronika keze után, és az arcához vonta. Azután ő simította meg a lány arcát.
– Jó, hogy itt vagy. Jó veled. Nem tudom, miért, de melletted jelentéktelenné válnak a gondok. Mintha azzal, hogy jelen vagy, valami sokkal többre, sokkal fontosabbra figyelmeztetnél. Talán a szeretetre. Pedig te is benne élsz ebben a bolond világban, és mégis…
– Nem tudlak követni, de szép, amiket mondasz.
– Kisimult az arcod, és vidámabb a mosolyod, mint Fényvárosban. Jót tesz mindannyiunknak ez az óceáni levegő. Remélem, valami nagyot alkothatunk a következő évadban! Arra gondoltam, elkezdhetnénk dolgozni, amint rendbe jön a lábam. Az ősz hamar itt van! – A Táncmesternek már derűsebb volt a tekintete.
– De azért maradunk még a szigeten, ugye?
– Persze. Nem komoly munkára gondoltam, csak együttgondolkodásra. Elég az ápolásból, most már elboldogulok magam is ezzel a borogatással! Menj nyugodtan aludni! Köszönöm, hogy velem voltál – A Mágus hálásan szorította meg Veronika kezét, és követte a szemével a mozdulatait, ahogy egy székre helyezte a lavórt az ágya mellé, és odakészített egy törülközőt is, és figyelte, amíg kinyitotta az ajtót, jó éjszakát kívánt, és kilépett a szobából. Évek óta nem követte már így a szobájából távozó nők mozdulatait. Talán Viviána volt az utolsó. De mennyire más ez a lány hozzá képest! Mennyire más… A Mágus lelki szemei előtt egy új táncdráma körvonalai kezdtek kibontakozni: „Búcsúzások”. Még itt, a szigeten ki kell dolgozni a koreográfiát! Hatalmas munka, de Veronikával és a többiekkel sikerülni fog.
Az évad indítása nem sikerült olyan fergetegesre, mint a korábbi években. Az új táncdrámát a szakma fanyalogva, a közönség meglepetten fogadta. Szokatlan színpadi nyelvvel találták szemben magukat: a tánc, a zene, a vers és az ének együtt mesélt el lelki történéseket, a tánckar tagjai pedig legtöbbször nem hús-vér embereket, hanem tárgyakat személyesítettek meg, vagy árnyékokként voltak jelen. A darab tulajdonképpeni főszereplői a Férfi és a Nő, ahogyan az életben összetalálkoznak: Anya és Fia, Apa és Lánya, Testvérek, Szeretők, Barátok és Idegenek. A Mágus és Veronika kettősei.
Közös nyaralásuk és az előadás témája miatt elterjedt róluk az a pletyka a Városban, hogy szerelmi viszonyt folytatnak. A riportereket ez sokkal jobban érdekelte, mint a produkció. Veronika egyértelmű nemmel válaszolt a faggatózásokra, a Mágus inkább másra terelte a beszélgetést. A lány ezt a szemére vetette, de ő kibúvót keresett:
– Tudod, nem akarom, hogy a magánéletemen csemegézzenek, ezért inkább úgy teszek, mintha ennek a kérdésnek egyáltalán nem is volna jelentősége. Azt ajánlom, te is tegyél így, mert ez a legbiztosabb módja, hogy hamar leszokjanak a kérdezősködésről – mondta a Mágus zavartan. Veronika nem értett egyet az okfejtéssel, de az volt az érzése, hogy az egész ügy mögött a férfi hiúsága áll: a Mágusnak tetszett ez a lábra kapott híresztelés. Veronika tudomásul vette, és elviselte ezt a helyzetet, mint a Táncmester emberi gyengeségeinek újabb bizonyítékát. Ettől kezdve ő sem cáfolta a kettejükről szóló pletykákat – megtehette, hiszen szerette annyira a Mágust, hogy megbocsássa és elfogadja emberi hibáit, másnak pedig nem tartozott számadással.
* Eugène Guillevic: Recept