A negyedik előadás után valami megváltozott, mintha kinyílt volna egy láthatatlan kapu a közönség és a művészek között. Hatalmas taps zúdult az előadás végén meghajló színészekre, a Színház körüli tér újra lelkes népünnepély színterévé vált minden éjszaka.
Veronika tudta, hogy ennél nagyobb közvetlen sikert nem érhet el – a televízió ugyan közvetítette az előadásait, és világszerte ismertté vált, de az a siker soha nem lesz ennyire érzékelhető a számára. Boldog volt, napról napra fürdött a közönség rajongásában, de nem bódította el a lelkesedés. Tudta, hogy tovább kell lépnie másfelé, mert ezen az úton már nem vár rá több meglepetés. Alkotni akart, nem csupán testét-lelkét adni egy másik ember álma megvalósításához. A gondolatai egyre többször kalandoztak egy saját műsorszám felé.
Tél közepén, a huszonnegyedik előadás után a Mágus és vele együtt az egész darab összeomlott. Már az öltözőben voltak, leszedték az arcukról a festéket, amikor észrevették, hogy a Mágus furcsa, meredt tekintettel, mozdulatlanul ül a foteljében. A homlokán és az arca két oldalán hideg veríték gyöngyözött. Rettegés égett a szemében, a szája remegett, mintha mondani akarna valamit. Kórházba szállították. A táncosok kétségbeesve nézték őt az üvegfalon keresztül, ami az intenzív osztályt a folyosótól elválasztotta. Fehér arccal feküdt a testére fonódó csövek és vibráló képernyőjű gépek között. Az orvos hazaküldte őket:
– Nyugodjanak meg, rendbe fog jönni, de sok pihenésre lesz szüksége. Holnap délig biztosan nem lesz olyan állapotban, hogy beszélhessenek vele.
Az előadások elmaradtak, a jegypénztárak előtt elégedetlen emberek sora kígyózott, akik vissza akarták kapni a pénzt előre megváltott jegyükért, az újságok a Mágus szívrohamáról cikkeztek. A Színház táncrészlegére komor, tehetetlen hangulat ült. Senki nem csinált semmit. Az impresszáriók idegesen követelték, hogy álljanak színpadra egy korábban betanult darabbal, vagy hozzanak össze új műsort a Mágus nélkül. Végül egy hét alatt sikerült „felmelegíteniük” egy régebbi előadást rövidített formában, és előadták napról-napra, kongó nézőtér előtt.
Veronika mindennap bement a kórházba, és az őrök, akiknek az volt a feladatuk, hogy távol tartsák a Táncmestertől a csapatokban érkező látogatókat, őt beengedték az ajtón. Nem sok ember részesült ebben a kegyben a Mágustól. Az üvegfalat takaró függönyt is behúzatta, nem akart látni szinte senkit.
– Ha már arra kényszerülök, hogy itt rostokoljak, legalább megválogatom a vendégeimet. Végre csak az jön be a szobámba, akivel találkozni akarok. Soha nem volt még ilyen nyugalmam. Egészen jó lenne itt, ha az ápolónők nem piszkálnának folyton – mondta kényszeredett mosollyal.
– Mióta zavar téged, ha nők nyüzsögnek körülötted? – próbált humorosan közeledni hozzá Veronika.
– Tudod, az a baj, hogy mindig ők mondják meg, mit csináljunk. Nem akarják levetni a kék köpenyüket sem, ez megnehezíti a dolgomat. Különben is vigyáznom kell a szívemre, nem osztogathatom az érzéseimet olyan könnyen… – tette a szívére a kezét színpadias mozdulattal.
Veronika széket húzott az ágya mellé, és leült. A Mágus azonnal feléje nyúlt, és magához húzta a kezét a takarójára. A tekintetében csillogott a kiéhezettség egy baráti érintésre. Talán láza is volt.
– Azért a szigeten sokkal jobban éreztem magam – lassan az arcához húzta Veronika kezét, és ott tartotta. – Bánt, hogy cserbenhagytalak. Ez a darab a te sikered volt, és miattam nem élvezhetted ki eléggé. Egyfolytában azon gondolkodom, hogyan lehetne tovább folytatni nélkülem. Találnunk kell valakit a Férfi szerepére!
– Ne tépelődj ezen! Nekem bőven elég az a siker, amit eddig elértem. Kitartunk a korábbi darabokkal, amíg felépülsz, legfeljebb a producerek sorra gutaütést kapnak, mert kisebb lesz a bevétel.
– Ők nem érdekelnek, eddig belőlünk híztak meg, most majd lejjebb adják. De a színvonalat tartani kell. Próbáltok legalább?
– Persze – füllentette Veronika.
– Az a baj, hogy nincs segítőtársam, aki a távollétemben összefogná a bandát.
– Nem könnyű melletted bárkinek is beleszólni valamibe – jegyezte meg a lány, de itt és most inkább nem feszegette tovább ezt a kényes kérdést. – Ne aggódj, összehozzuk a próbákat, elég régen dolgozunk már együtt.
– Amint fel tudok kelni, visszamegyek a Színházba.
– Nem táncolhatsz az előadásokon – tiltakozott Veronika.
– Tudom – bólintott szomorúan a Mágus –, de legalább ott leszek, és betanítom valakinek a szerepemet.
– Nem táncolom el mással! Ez a darab csakis kettőnké!
– Komolyan így gondolod? Jólesik, hogy ez a véleményed. Azt hiszem, ez volt a legjobb előadás életemben. Talán nem is tudok több ilyet létrehozni.
– Dehogynem. Rendbe kell jönnöd, és derűsebben látod majd a jövőt. Fogunk még együtt táncolni.
Veronika szomorúan hagyta el a Mágus kórházi szobáját. A magára erőltetett derű szétfoszlott, és helyébe telepedett a szorongás.
Mint már annyiszor, ezen az estén is Kötéltáncos könnyített a lelkén. Egy kávéházban találkoztak. Kötéltáncos merész ötlettel állt elő: most, hogy Veronikának több szabadideje van, belekezdhetnének egy közös műsorba. Valami olyanba, ami még nem volt a Színházban, amiben mindketten tudásuk legjavát adhatnák, összemosva az eget és a földet.